A télen valamikor egyik jó ismerősöm azt mesélte, hogy a férjének szervátültetése volt, saját édesanyja adományozta neki egyik veséjét. Régen beszéltünk, és ez alkalommal is csak telefonon, és igazán ledöbbentett a hír, hiszen a férfit mindig egészségesnek, energikusnak láttam. Az a típus, aki előtt nincsenek akadályok. Elmondta, hogy mindketten jól vannak, és több hónap távlatából úgy néz ki, hogy a szervezete befogadta a szervet és most már minden rendben lesz. Döbbenten hallgattam, miken mentek keresztül és mennyire vigyázni kell a felépülési időszakban is. A környezetemben még soha ilyesmire nem került sor. Ezek olyan dolgok, amelyekről azt gondoljuk, velünk nem történhetnek meg. Olvasunk szervadományozásról az újságban, néha a televízióban is közölnek egy-egy sikertörténetet, akár meg is filmesítenek ilyen eseteket, vagy az interneten találkozunk felhívással arra vonatkozóan, hogy donort keresnek szív-, vese-, tüdőátültetéshez, de ezek mégis távoli, megfoghatatlan dolgok. Mi csak éljük a mindennapjainkat, apróságokon aggódunk, azon morfondírozunk, mennyivel könnyebb lenne, ha több pénzünk lenne és eszünkbe sem jut megbecsülni az egészségünket.
Miután letettük a telefont, sokáig nem is tudtam mással foglalkozni, csak ez kattogott a fejemben és még napokig újra és újra eszembe jutott. Az anyára gondoltam legtöbbet, akit mindössze egyszer láttam az életemben. Nem is tudom felidézni az arcát, de csak jóság tükröződhetett róla. Két gyermek édesanyjaként hasított belém az az érzés, hogy egy nő mindenre képes azokért, akiknek életet adott. A testéből született és azután még a testéből egy darabot is adott, csakhogy éljen, egészségben éljen a gyermek, aki már felnőtt és ugyancsak szülő. Azt olvastam, egy vesével is teljes életet lehet élni, de mégis nagy dolog ez, kés alá feküdni, élő donorrá válni, és úgy ébredni a műtétből, hogy ezzel megmentettem a gyermekem, és én is élek. Egyszer régen már életet adott neki, és most újra megtette, egészen más módon.
A körkérdésünk nem egészen ilyen esetekre vonatkozott, hiszen azt kérdeztük, helyesli-e, hogy aki nem tiltakozik, halála után automatikusan szervadományozó legyen, de ez a történet mégis idekívánkozott, mert emberségről tett tanúbizonyságot, és a donorrá válás, azt hiszem, erről szól.
A válaszadóink legnagyobb része nem szeretne automatikusan szervadományozó lenni, körülbelül egyharmaduk vállalná a donor szerepét, elenyésző részüknek pedig nincs konkrét álláspontja. Mindez azt tükrözi, vajmi keveset tudunk arról, hogyan is nézne ki a feltételezett beleegyezés elve alapján működő szervadományozás. Az, hogy Szerbiában elfogadjanak egy olyan törvényt, amely kimondja, hogy születésünket követően azonnal donorrá válunk és halálunk esetén felhasználhatják a szerveinket, nem lesz egyszerű dolog, ugyanis hiányzik az információ. A kormány által megbízott transzplantációs bizottságnak, amely kidolgozta ezt a törvénytervezetet, azzal is foglalkoznia kell, hogy felkészítse a lakosságot erre. Jelenleg ott tartunk, hogy Szerbiában egymillió lakosra mindössze öt donor jut, és a transzplantációs műtétek számát tekintve az utolsó előtti helyen állunk Európában. Erről a helyről nehéz lesz feltornázni magunkat. Félünk az ismeretlentől, ha nem tudjuk, hogyan működne az, ha felhasználnák valamelyik szervünket, ha nem vagyunk tisztában azzal, mikor kerülünk az agyhalál állapotába, amelyből számunkra már nincs visszaút, de donorként más életét még megmenthetjük, akkor nem is fog javulni a helyzet. Hogy megszűnjenek a várólisták és véget vessünk annak, hogy éveket kelljen várni egy-egy rászorulónak ahhoz, hogy végrehajthassák az életet mentő, vagy életminőséget javító transzplantációt, érvényesülnie kell a feltételezett beleegyezéses elvnek.
