Minden emberben, mivel Isten képmására lett teremtve, létezik egy eszményi én. Ez az énem, amely az eszményre törekszik, amely valami nagyot, szépet akar alkotni Istennek és az embereknek. Az eszményi én az, ami én szeretnék lenni, ami én kellene, hogy legyek. Az ideális én Krisztushoz hasonlóan szeretne élni, a mennyei Atya akaratát teljesíteni. A cselekvésre az ideálok, vagyis az objektív értékek motiválják. Jót akar tenni, és hajlandó ennek az árát megfizetni. Az eszményi én az a legszebb valami bennünk.
Az a tény, hogy Isten képmására vagyunk teremtve, segít abban, hogy könnyebben megértsük ideális énünk természetét. Az emberi természet legmélyén létezik a jóságnak és nemességnek egy szikrája, egy vágyakozás Isten iránt, a legnagyobb Jó iránt. Amíg az ember él, ez a szikra benne pislákol, s ég a vágytól, hogy a szeretet lángra lobbantsa. Az értelem legalább részben ellen tud állni az öröklött önzőségnek, az eszményi én kezdi felfedezni az objektív értékeket, és kezd lelkesedni irántuk.
Az eszményi én Isten kegyelméből él, s megerősödik Isten jelenlétében. A szentségi élet táplálja az ember lelkét, és még nagyobb Isten iránti sóvárgással tölti el. A szentségekkel az ember erőt is kap, hogy jót cselekedjen, hogy másokat szeressen, és nekik szolgáljon. A kegyelem erő, Isten szeretete, amelyből az ideális én él. A meditáció vagy az imának bármelyik formája megerősíti az eszményi ént, felkészíti az élet kihívásaira. Az Istennel való minden barátkozás képessé tesz bennünket, hogy hozzá hasonlóvá váljunk, ez pedig legjobban az imádság által valósul meg: az ember védett területre lép, ahol különös módon megtapasztalhatja Isten működését és szeretetét.
Az Istennel kialakított bizalmas viszony segít az eszményi énnek, hogy hűséges maradjon Istenhez, s megvalósítsa mindazt, amit a Teremtő, a mennyei Atya az embertől elvár. A bizalmat kialakítani Istennel azt jelenti, hogy elhisszük, az ő képére és képmására vagyunk teremtve, a „családjából” származunk. Aki tudatában van annak, hogy magában hordja az istengyermekség méltóságát, az ennek szellemében tevékenykedik, és képes lesz megteremni azokat a gyümölcsöket, amelyeket Isten tőle elvár.
A Jézussal való kapcsolatunk erősíti az eszményünket. Maga Jézus mondta egy alkalommal: „Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,15–16). A barátnak akkor öntjük ki a szívünket, amikor nehézségben vagyunk, mert meg vagyunk győződve róla, hogy megért és megvigasztal bennünket. A baráthoz fordulunk örömeinkben, hogy azokat megosszuk vele. Jézus barátaivá akkor válunk, ha elfogadjuk a parancsait és szerintük élünk.
A Szentlélekre való nyitottság a szükséges feltétel, hogy Isten Lelke betöltsön bennünket, és úgy alakítson, hogy Isten Fiához váljunk hasonlóvá. A Szentlélek a lelkünket betölti békével, örömmel, szeretettel. „A remény (...) nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,5) – mondja Szent Pál a Rómaiaknak írt levélben. Minden alkalommal, amikor igazságban élünk, kitárjuk a szívünket a Szentlélek előtt, tőle kapunk erőt ahhoz, hogy jót cselekedjünk, hogy igazán meg tudjunk bocsátani azoknak, akik megbántottak, hogy önzetlenül tudjuk szeretni Istent és az embereket. A Szentlélek elvezet bennünket az igazsághoz, és segít, hogy letegyük magunkról az álarcot, és élni kezdjünk az igazságban, és elkezdjünk úgy viselkedni, mint Isten igazi gyermekei.
Az emberekkel való kapcsolatunkban az ideális én arra kapott meghívást, hogy teljes bizalommal legyen mások iránt, és hogy önzetlenül szeresse őket. Aki hitelesen szeret, valójában szolgál. Magát használja, fogyasztja, meghal másokért, abban a hitben, hogy legjobban úgy tartja meg életét, ha másokért elveszíti. Ebben a törekvésben pedig megerősít bennünket, amit olvasunk a Zsidóknak írt levélben (13,5b), Krisztus ígéretét: „Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.”
Ezért a zsoltáros szavával bizalommal mondhatjuk: „Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?”
