A „ne” tiltószót vagy a „nem szabad” kifejezést már a kisgyermek sem szereti hallani. S ahogy cseperedik, ifjúvá serdül, majd felnőtté válik, egyre többször jelenti ki a szülőknek: senki ne mondja meg nekem, mit szabad tennem! – azaz cselekedeteit senki ne korlátozza.
Az ember minden korban vetélytársnak tartotta, és ma is vetélytársnak tekinti Istent. A kísértő, a kígyó/sátán hatására ugyanis az a meggondolatlan próbálkozás munkál benne, hogy olyanná váljon, mint Isten, rendelkezzen az ő bölcsességével, erejével, az első helyre tegye önmagát, ne ismerje el teremtményi korlátoltságát. Amikor a Teremtés könyvében, a 3. fejezetben arról olvasunk, hogy a nő megszegve a tilalmat eszik a jó és a rossz fájának gyümölcséből, és a férfit is engedetlenségre csábítja, az ősszülők megtapasztalják lázadásuk következményét. Eltávolodnak a Teremtőtől, bűnük ragályossá válik: Káin irigységből megöli Ábelt, később az általános romlottság miatt bekövetkezik az özönvíz, s a babiloni torony építése a nyelvek összekeveredéséhez vezet… (Ter 4,6.7.11)
Ismerni a jót és a rosszat annyit jelent: meghatározni, mi jó és mi rossz, de ez csak Isten kiváltsága, mivel a jó és a rossz a teremtés rendjébe tartozik, és csupán Isten a teremtő. A bűn elkövetésével az ember életében megjelenik a félelem, a fáradtság, az erőszak. Istentől távol élve az ember egyre rosszabbá, erőszakosabbá válik.
Te mindent megtehetsz! – reklámozza nekünk a modern világ, ezért az ember nemcsak szívesen hallgatja, hanem könnyen elhiszi, hogy mi, emberek vagyunk a mércéje minden jónak, mi határozzuk meg, mi a jó (nekünk), sőt elhitetjük magunkkal, hogy a bűn nem is bűn.
Pedig amint valamit Isten vagy embertársunk ellen teszünk, elfog bennünket a nyugtalanság, a félelem. Isten, aki a szeretet törvényét a szívünkbe írta, a lelkiismeretünk által figyelmeztet bennünket arra, hogy hoppá, valami nincs rendjén. A gondolatban elkövetett, vagy a szavainkkal, tetteinkkel elhintett rossz motoszkál bennünk, gyötör, gyengít, még akkor is, ha úgy gondoljuk, cselekedeteinkről „senki” nem szerzett tudomást.
Mindent megtehetünk? Bizony, mindent megtehetünk! De vajon a javunkra válik-e? És mások javára válik-e? Amint igazolást keresünk a magunk megnyugtatására – az annak a jele, hogy nem a jót cselekedtük. S aztán egyik szeretetlenség, hűtlenség, könnyelműség után jön a másik, mert ugyebár az ember elég okos, hogy találjon magyarázatot arra, miért jogos a lázadása Isten ellen, embertársa ellen és maga ellen, mert végső soron önmagát teszi tönkre. Fáj a gyomra, fáj a feje, rosszul alszik, ideges, mindennek okát a rossz körülményekben, mások viselkedésében keresi. Az állandó elégedetlenségünk valaki/valami miatt elég, hogy letörtté, érdektelenné váljunk. S csak halmozzuk és halmozzuk a lelki terheket. Ahelyett, hogy öröm és fény lennénk, háborgó, panaszkodó vagy éppen depresszív emberek leszünk magunk és mások számára. Orvoshoz szaladgálunk, attól várjuk, hogy kiderítse, mitől szenvedünk, mi bajunk. Valóban orvosra van szükségünk, de az igazi Orvosra: csak Isten bocsáthat meg az embernek, állíthatja vissza vele a szövetséget, és orvosolhatja a megszakadt barátságot.
„Miért bocsát meg Isten újra meg újra?” – kérdezte egy tízéves fiú a hitoktatótól. Az pedig így válaszolt: „Akkor bocsátunk meg, ha nagyon szeretünk valakit. Minél kevésbé szeretünk valakit, annál kevésbé vagyunk készek megbocsátani. Ha a barátodra haragszol, akkor hamarosan megbocsátasz neki, mert szereted. Ha olyan valaki rossz veled, akit nem szeretsz, akkor sokkal hamarabb mondod: Látni sem akarom!” Nos, Isten mindnyájunkat elképzelhetetlen módon szeret. Úgy szeret, ahogy csak Isten tud szeretni. Ezért mindig kész magához fogadni minket és megbocsátani.
Amikor személyesen felelősséget vállalunk mulasztásainkért, a keményszívűségből, szeretetlenségből fakadó tetteinkért, töredelmesen megbánjuk őket és bocsánatot kérünk a mennyei Atyától, mintha hatalmas kövektől szabadultunk volna meg. Az igazi bűnbánat visszavezet bennünket a szeretet Istenéhez.
A nagyböjti utunk lényege Ferenc pápa szerint: eltávolodni a rossztól, megtanulni jót tenni, fölkelni és az Úrral menni, aki nagyon szeret minket. Ezért ha minden egyes napot arra használunk, hogy jobbak legyünk, mint tegnap voltunk, valóban megtapasztaljuk az igazi békességet és a nyugalmat.
