Wim Wenders Takuma Takasival közösen írt Perfect Days (Tökéletes napok) című, német–japán koprodukcióban készült játékfilmje a tokiói nyilvános illemhelyek takarításával foglalkozó Hirayama mindennapjait követi. A vélhetően hatvan év körüli férfi minden reggel korán kel, s miután elrendezte növényeit, a takarításhoz szükséges szerszámokkal és tisztítószerekkel beül furgonjába, megfelelő zenét választ, és munkába indul. Munkáját alaposan és lelkiismeretesen végzi, közben alig szólal meg, leginkább csak mosolyog, mindenkivel előzékeny, és ha teheti, bárkinek szívesen segít. Uzsonnáját mindig ugyanabban a parkban költi el, ahol étkezés után analóg fényképezőgépével a fákról készít felvételeket. Munkaidő után otthon kerékpárra pattan, nyilvános fürdőbe megy tisztálkodni, majd törzshelyén elfogyasztja szokásos vacsoráját. Az alvás előtti időt rendszerint olvasással tölti. Szabadnapon először a nyilvános mosodába kerekez, majd a könyvantikváriumban keres magának friss olvasnivalót, azután leadja a fényképésznek az újabb negatív filmet, és felveszi az előző héten készített fekete-fehér fotográfiákat, végül pedig beül egy bárba lazítani.
Hirayamának három nagy szenvedélye van az életben: az irodalom, a zene és a fák. Szűkös lakásában rengeteg könyvet és kazettát tárol, egy külön helyiségben pedig különböző facsemetéket tart. Jól bejáródott életvitelét a film többször is megismétli, mindig egy kicsit másra helyezve a hangsúlyt, a játékidő előrehaladtával közben olyan apró mozzanatok tűnnek fel, amelyek némileg megzavarják, pontosabban fogalmazva: valamelyest felborítják a férfi megszokott rutinját. Fiatal munkatársának barátnője érdeklődni kezd a kazettái iránt, egy ismeretlennel látatlanul amőbázni kezd egy elrejtett papíron az egyik nyilvános vécében, a parkban egy fiatal hölgy lopva figyelni kezdi, nála keres menedéket otthonról elszökött kiskamasz unokahúga, nem utolsósorban a bártulajdonosnő volt férje is felkeresi, hogy a lelkére beszéljen. Nem mondhatjuk azt, hogy ezek az apró „rendellenességek” nincsenek hatással a film főhősére, nem gondolkodtatják el vagy késztetik cselekvésre, tény azonban, hogy különösebben nem zökkentik ki megszokott életmódjából. Valódi drámáról tehát egyáltalán nem beszélhetünk a film kapcsán, ettől eltekintve a mű mélyen elgondolkodtató és szívhez szóló.
(Forrás: palicfilmfestival.com)
Sokaknak talán feleslegesnek és megalázónak tűnhet az a munka, amelyet Hirayama folytat, ettől függetlenül ő a tőle telhető legnagyobb tudással és odaadással végzi. Mert csakis így érdemes! Teszi ezt annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy munkájának eredménye csupán néhány percig tart, és senkit sem érdekel különösebben. Nem nehéz a főhős ebbéli hozzáállásában felismerni a művészre és a művészi létre vonatkozó utalást. A férfi érdeklődési köre is erre enged következtetni. A hatvanas-hetvenes évek rockzenéjének ismerete, a jártasság a kevésbé ismert magasirodalomban, akárcsak a fák fotózása magasabb fokú műveltségről és kifinomult érzékenységről árulkodik. Ezekből a sajátosságokból kiindulva arra lehet következtetni, hogy a férfinak jelenlegi életmódjától sokban különböző múltja van, de hogy milyen, az a filmből nem derül ki, csak sejteni véljük, mintha feladott volna valamit, hogy megteremtse magában és maga körül azt a harmóniát, amely az állandó rohanás és folytonos versengés kizárásával egy szelíd életvitel folytatásához szükséges. Ha a főhős végtelenül kedves és különc karakterét – Kôji Yakusho lenyűgöző alakításában – a művészi tevékenység metaforájaként fogjuk fel, Hirayama életére akár művészi alkotásként is tekinthetünk.
Valakinek nyilván taszítónak és elrettentőnek hat az az életmód, amelyet Hirayama folytat, a film azonban a főhőst a világ legboldogabb embereként ábrázolja, aki minden egyes nap lelkiismeretesen elvégzi a munkafeladatát, a szabadidejét pedig a saját belátása szerint tölti, teljes mértékben ellenszegülve a modern élet diktálta trendeknek és követelményeknek. Egy eltűnőfélben lévő világ egyik utolsó szeletkéjét tárva elénk, Wim Wenders tokiói története az általunk ismertnél a jóval lassúbb, csendesebb, kiegyensúlyozottabb és valószínűleg emberhez méltóbb életmódot dicséri. Az idős rendező nosztalgiautazását erősíti a film Franz Lustig által gyönyörűen fényképezett, a város zegzugos helyszíneit és autentikus helyi lakóit felvonultató lírai képi világa. Az egyszerű élet szépségét állítva piedesztálra, a film tartalmával, hangulatával és ritmusával egyaránt a nyugalom megteremtésének a fontosságát hangsúlyozza, azt sugallva, hogy ha az ember képes odafigyelni mind magára, mind felebarátaira, és nem emészti föl a folyamatos versenyfutás másokkal és önmagával, akkor a harmonikus élet megteremtése igenis lehetséges. Bennünk és körülöttünk egyaránt.
