Sopsits Árpád Mellékszereplők című játékfilmje izgalmasan megkomponált, puzzle-szerkezetű alkotás emberi kapcsolatokról, bűnről és bűnhődésről, három egyenrangú cselekményszállal.
Az elsőben egy meglehetősen világias életet folytató börtönpapot látunk (Telek Zoltán), aki, saját lelkiismeretével viaskodva, elítélt híveit igyekszik, amennyire lehetséges, a helyes útra téríteni. A másodikban egy vidéki művészpár életébe nyerünk betekintést. A nő (Dömök Edina) agyagedények készítésével foglalkozik, a fényképészként tevékenykedő férfi (Jászberényi Gábor) pedig néhai mestere nyomdokába szeretne lépni, ám maga is érzi, hogy az igazi áttöréshez hiányzik valami plusz, és ez a tudat frusztrálja őt. A harmadik szál egy gazdag budapesti családba kalauzol bennünket. Az üzletember családfő (Sopsits Árpád) közeli kapcsolatot ápol a politikai élet képviselőivel, az üzleti életben szemérmetlen, beosztottjaival szemben pedig arrogáns. A család további tagjai az ábrándos exmodell feleség (Farkas Franciska), és a házaspár által közösen nevelt kislány (Telek Babita).
A film rövid jelenetekben hol az egyik, hol a másik szereplő életéből villant fel egy-egy részletet, és a játékidő némi elteltére van szükség ahhoz, hogy a néző összeszálazza a történetet, amelynek lényege, hogy a három különböző társadalmi miliőből érkező karakterek sorsa egy fiatal nővel kapcsolatos múltbéli tragikus esemény kapcsán fonódik össze.
A fotós és az exmodell – Jászberényi Gábor és Farkas Franciska (Forrás: palicfilmfestival.com)
A Mellékszereplők személyes indíttatású mű, amely a rendező-forgatókönyvíró-producer-színész fiatalon elhunyt barátja, Telek Balázs fotóművész emlékét idézi meg. Ebből adódóan nem véletlen, hogy a mű egyik központi figurája is fotózással foglalkozik. A legfontosabb karakterről van szó, a férfinak fényképezés közben a papnál is könnyebben sikerül szóra bírni alanyait. Mindenki neki mond el magáról a legtöbbet, és ezekből a vallomásokból lehet következtetni a leginkább arra, amire a film címe céloz, és amit a mű cselekménye is alátámaszt, hogy valamennyi hős a saját életében is mellékszereplő. A műteremben zajló fotózások tartalmi és vizuális szempontból is a film legjelentősebb mozzanatait képezik.
A fényképész tevékenységén keresztül a film a művészi alkotás társadalmi szerepét és mibenlétét is vizsgálja, azt sugallva, hogy a művészet olyan kifejezési eszköztárral és társadalmi erővel rendelkezik, aminek köszönhetően valódi gyóntatóként képes szembesíteni bennünket bűneinkkel és gyarlóságunkkal, végső soron önmagunkkal. Abban, hogy ez kifogástalanul működik, nagy szerepet játszik az, hogy mind a történet, mind a cselekményvezetés, mind a vizualitás tekintetében a műnek sajátos ritmusa és szinte balladaszerű hangulata van. Az összbenyomást egyedül a kislány vonatkozásában felmerülő sátánista szál rontja, ami tartalmilag és képileg is idegennek és erőltetettnek hat a filmben.
Sopsits Árpádot alkotóként a bűn lélektana foglalkoztatja, előző játékfilmjének, a Martfűi rémnek is a bűn a központi témája, és a Mellékszereplőknek is ez a legizgalmasabb rétege. A filmben elhangzik, hogy „az ember nem verheti át saját lelkiismeretét”, ami a vezeklésre utal, akárcsak az is hogy „nem az elkövetett bűn, hanem a személyiség számít”, ami azt sugallja, hogy a bűnt elkövetett egyén személyisége megváltozik. A film számos érzékeny aktuális társadalmi problémára – mindenekelőtt az üzleti világ gátlástalanságára és a katolikus egyházon belül tapasztalható visszaélésekre – reflektálva, elsősorban a bűnhődésről és a megbocsátásról szól.
A Mellékszereplők egy öntörvényű szerzői film, jól kidomborítja, hogy mind a hat főhős a maga módján egy kicsit sérült, és vergődik az életben. A szerző először alaposan felkavarja a szereplők életét, majd új esélyt nyújt nekik. Bizonyára lesz olyan néző, akinek az igazságérzetét sérti majd a mű, amiért nem ítéli el megfelelő módon a sokak számára elítélendő bűnöket, de ne feledjük, nem a művészet dolga ítélkezni és üzeneteket megfogalmazni. A művészet feladata szembesíteni, érzelmeket ébreszteni és elgondolkodtatni, s ilyen tekintetben a film tökéletesen működik, mert miközben teljesen a nézőre bízza, hogy a saját értékrendjével összhangban vonja le a következtetéseket, aligha hagy bennünket közömbösnek.
