Egykor meglehetősen szellős volt a nemzetközi atlétikai versenynaptár, vagy legalábbis a lehető legerősebb mezőnyt csak nagyon ritkán láthattuk együtt. Négyévente az olimpián volt ott, aki csak tehette, és a zürichi gálát nem mondta le senki, ha nem volt nagyon muszáj. Nekem jók voltak az Eb-k is, hisz az afrikai csodafutók hódítása előtt Európát gyakorlatilag csak az Egyesült Államok tudta lekörözni.
Mivel az atlétika a kedvencem volt, amióta az eszem tudom – a tenisz idővel nőtt fel hozzá a szívemben, az asztalitenisszel és a kosárlabdával együtt –, már alsós elemista korban nagyon vártam a versenyeket, később viszont, amikor a laphoz kerültem, és egyes versenyekre el is utazhattam, nemcsak a helyszíni élmény ragadott magával, hanem az is, hogy hozzáértésem révén gyorsan befogadtak az idősebb és tapasztaltabb kollégák társaságába.
Már egészen fiatal koromban nem értettem, miért a két alapsportban nem tartanak vb-t. Az úszók csak 1973-ban, az atléták pedig még később, 10 évre rá vezették be a globális bajnokságokat. Érdekes, hogy a korosztályos versenyek is előbb kontinentális szinten honosodtak meg, csak jóval később indították el a világbajnokságokat.
A Budapesten ma kezdődő vb-t nálam a 20 éven aluliak Európa-bajnoksága vezette fel. Az atlétika már régen nem munkafeladatom, de ugyanolyan érdeklődéssel és izgalommal kísérem, mintha az lenne. A múlt héten is négy napon át nem mozdultam el a tv elől, és nem sajnálom az időt, mert nem csalódtam. Ellenkezőleg: el voltam kápráztatva az európai utánpótlás által, és megbizonyosodhattam arról, amit csak felületesen ismertem, hisz azért országos versenyeket szerkesztőségen kívüliként csak nehezen tudok követni.
Őszintén szólva, szerbiai vonatkozásban e korosztályban csak Világos Adriana és Angelina Topić neve volt teljesen ismert, míg Teodora Boberićet, Aleksandrija Mitrovićot (mindkettő hármasugrás), Nikola Kostićot ( 400 m gát), Miloš Nišićet (200 m), Jovan Stranićot (kalapács) és Mejra Mehmedovićot (3000 m akadály) először láttam, és csak csodálkoztam, hogy mindezek nemcsak döntősök lettek, hanem vagy érmet nyertek, vagy éppen csak hogy lemaradtak róla, és ami eddig nem volt divat, zömmel az egyéni legjobbra is képesek voltak.
Ugyanezt tapasztaltam a magyarokkal kapcsolatban is, hisz Csatári Jázmin, Csekó Miklós, Kövér Fanni, Herczeg György, Kocsis Anna Luca, Sulyán Alexa és Kovács Ferenc Soma nevével eddig nem igen találkoztam, és ők mind érmesek tudtak lenni.
Mivel Világosnak és Topićnak nem kellett erőlködni az aranyért, annyira a mezőny fölé nőttek, a legizgalmasabb nekem a női hármasugrás volt. A három szerbiai a döntőben egy 45 évvel ezelőtti emléket idézett ugyanis fel, amikor szemtanúja lehettem Miloš Srejović aranyérmének, és a csodával határos eseménynek, hogy a prágai Rošicky stadionban még Milan Spasojević és Hegedűs János is a döntőben ugorhatott.
