Emlékszem, gyerekkoromban, amikor a kora őszben iskolából hazafelé tartottam, a sült paprika semmivel össze nem téveszthető illata vonta be a napsütötte háztömböket. Emlékszem a soha véget nem érő hétvégékre is, amikor a nagymamámnál sürgött-forgott a család minden asszonya, és mosták, tisztították, szelték, reszelték a különböző zöldségféléket, magvazták a frissen szedett gyümölcsöt. A sok kis tasak tartalma az asztalra szóródott, és megcsodálhattam a fehér sok árnyalatát: citromsav, cukor, só, konzervans. Az ujjammal szerettem begyűjteni néhány szemet és megízlelni, pedig tudtam, hogy borzalmas lesz ez a keverék. Az üvegek tartalma is sokkal inkább lenyűgözött vizuálisan, mint kóstolva, hiszen melyik gyerek eszi szívesen a csalamádét? Az üvegek polcra pakolászását viszont nagyon élveztem, és igyekeztem valami sajátos logika szerint sorrendbe állítani az üvegeket; egyiket az uborkás felével fordítottam a nézőközönség felé, mellé olyan került, ahol a répa, vagy a piros paprika mosolyog, ezt pedig egy karfiolos kellett, hogy kövesse, míg végül úgy nézett ki a kamra csalamádés sarka, mint egy impresszionista festmény. Arra is emlékszem, hogy nagyanyámnak mindig én tartottam az üvegek szájára a celofánt, míg ő a gumit helyezte rájuk, és emlékszem a hatalmas, párnákból és paplanokból rakott fészekre is, amit még megközelíteni sem volt szabad, mert ott a dunszt. Szinte állandó jelleggel lapult a fészekben valami lekvár, vagy paradicsom, esetleg cékla. A fentebb felsorolt részleteken kívül más vonatkozásai nem érdekeltek a befőzésnek gyerekként, az egész egy végeláthatatlan macerának tűnt.
A kis konyhakert, amely az egész család számára bőven termett télirevalót, az én tinédzser éveimre már túl nagy teher volt a nagyszüleimnek, így a nagy közös befőzéseknek is vége szakadt. Édesanyám a munka és egyéb teendők mellett a tömbház hatodik emeletén vállalkozott az ajvár és a paradicsom befőzésére. Ebből az időszakból csak a felfordulásra emlékszem: a teknőkben, vajlingokban és a fürdőszoba kádjában is a paradicsom ázott, néha egy-két napig is, mire anyám a kis kézi passzírozóval mindet kinyomkodta, és a nagy nehezen üvegbe kerülő finomságoknak készített fészket is elég nehéz volt a kis nappaliban kerülgetni. Arra is élesen emlékszem, hogy az általam szívből gyűlölt takarításból jócskán ki kellett venni a részem, mire (nekem úgy tűnt) hetek elteltével megszabadítottuk a lakást a nyár kincseinek maradványaitól.
(Fotó: Ótos András)
Mire komolyabban felfogtam háziasszonyi teendőimet és a befőzés, illetve a télirevaló bekészítésének jó oldalait is látni kezdtem, sajnos már sem nagyanyám, sem édesanyám nem élt. Iszonyúan sajnálom, hogy az ő tudásukból semmit nem spájzoltam be magamnak. Maradt a világháló kiapadhatatlan forrása, meg jó néhány év, mire a kötelező hibákat elköveti, a buktatókat kitapasztalja az ember.
Közben rájöttem, hogy a kevesebb néha több szólást jó megfontolni, és arra kell odafigyelnem, mit fogyaszt szívesen a család. A nálunk Roga néven elhíresült piros paprikáért például csak én lelkesedem töretlen rajongással, a szilva és a meggy viszont már kicsivel karácsony után elfogy, hiába készítek be belőle évről évre többet. A savanyúságot nem igazán szeretjük, a savanyított káposztát pedig csak a férjem enné napi szinten. Így aztán önvizsgálatot végzek a zöldségesnél minden alkalommal, amikor elkezdik ládaszám árulni a gyümölcsöt, vagy zöldséget, egy-egy idény végén. Ételt kidobni ugyanis számomra vétek, de hogy ott álljon felhasználatlanul, annak sem látom sok értelmét. Így hát hiába kínálják jó áron, már nem veszek meg mindent, csak azért, hogy legyen.
Ami a befőzést illeti, nálunk ez ismeretlen fogalom. A zöldségeket gyümölcsöket fagyasztva teszem el, állítólag amúgy ez a leghatékonyabb módja a bennük lévő vitaminok megőrzésének. A kompótot kicsit átértelmezett módon frissen készítem, hús mellett egy külön tepsiben sütöm még ropogós állagúra a gyümölcsöt, cukor és minden egyéb adalék nélkül. Savanykás ízük nagyon jól kiegészíti a sült húst, de a főtt rizst is, a hűtőben pedig hosszú ideig eláll. A lekvár is hasonló módon, fagyasztott gyümölcsből készül, nagyon kevés cukor hozzáadásával. Tíz perc főzés után a gyümölcs a botmixer alá kerül és már fogyasztható is. A paradicsomot is pürésítve teszem el, a fagyasztóban várja sorát, hogy spagettiszószhoz, házi ketchuphoz felhasználjam. Így járnak a kis csomagok is, amelyeket a levesekbe süllyesztek el, ha már nem kapható friss zöldség jó áron. Ha azt az irányelvet fogadjuk el, hogy táplálkozásunkban is vissza kellene kanyarodnunk a minél egyszerűbb, minél kevesebb feldolgozáson átesett alapanyagok fogyasztásához, azt kell mondanom, hogy ennek mintapéldánya vagyok, s alighanem a gyerekek és étvágyuk növekedésével nem a kamra polcainak, hanem a fagyasztó kapacitásának növelésére kell majd koncentrálni. Én így csinálom, s ez a megoldás számomra nem csak egészségesebb, de időkímélőbb opciót is jelent, ami valljuk be, szintén nem elvetendő szempont.
Nem próbáltam ugyan, de olvastam, ma már annak se kell hosszú órákat, sőt napokat a konyhában rostokolnia, aki a befőttesüvegek felsorakoztatásának híve. Az egész befőzési folyamatot gyorsabban és macera-mentesebben meg lehet ugyanis oldani mosogatógép segítségével.
Szegény nagyanyám, hogy forogna a sírjában, ha ezt hallaná!
Készít-e az idén télirevalót?
Igen, lekvárt és befőttet készítek – 11%
Igen, savanyúságokat teszek el – 6%
Igen, paradicsomot főzök – 4%
Többféle télirevalót is bekészítek – 30%
Nem, megveszem, amire szükség van – 45%
Nem fogyasztok efféle élelmiszereket – 4%
