Wittner Máriát kétéves korától a karmeliták nevelték. A mély hit, az erkölcsiség, amelyet ott megélt, amelyre nevelték, egész életére kihatott. Azt vallotta, még a takarítás sem nélkülözheti az erkölcsöt: nem mindegy ugyanis, hogy a szőnyeg alá söpörjük a szemetet, vagy kisöpörjük alóla. És ő azért harcolt egész életében, hogy a kádári rezsim szemete ne maradjon a szőnyeg alatt.
A karmelitáknál tanult meg sakkozni. Nagyon jól sakkozott. Azt mondta, az olvasás tanította meg összegezni, felismerni az összefüggéseket, a sakk pedig logikusan gondolkodni, két-három lépéssel előre látni a dolgokat.
Amikor 1950-ben feloszlott a karmelita rend is, ő nevelőotthonba került, de az egyházi iskola, vallásos neveltetés rossz ajánlólevél volt számára a rezsim szemében, már ekkor megélte, milyen megbélyegzettnek lenni. Még a börtönben is rengeteget rajzolt, ugyanis fiatalkorában nagy vágya volt, hogy grafikusművész legyen, de ez nem adatott meg számára.
Wittner Mária mindössze 19 éves volt, amikor csatlakozott az 1956-os forradalmárokhoz. Majd a forradalom bukása után Ausztriába ment. Két hét múlva kisfiához visszatért Budapestre. Segédmunkásként tudott elhelyezkedni, ám 1957 nyarán letartóztatták és halálra ítélték. Kétszáz napot töltött a börtönben halálraítéltként. Mint egy alkalommal megjegyezte, más az, ha valakit távollétében ítélnek halálra, és más az, amikor a börtönben este jönnek valakiért, hogy az utolsó éjszakáját a siralomház cellájában töltse. Naponta – még karácsony hajnalán is – vitték társait kivégezni, köztük cellatársnőjét, Havrilla Béláné Sticker Katit, akivel együtt harcolta végig a forradalom napjait, együtt látták el a sebesülteket, oldalkocsis motorkerékpáron szállították a sérült forradalmárokat kórházba. 1959 februárjában a halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták. A börtönben is renitensként tartották számon, mert az igazságtalanságot soha nem tudta elviselni. A börtönben munka után rengeteget olvasott, a világirodalom nagyjait, művészettörténeti könyveket, Kant műveit. A közkönyvtárakból kivonták a tiltólistás kiadványokat, de a fegyintézetekben a polcokon maradtak, így ismerkedett meg például Kant filozófiájával. Amikor 2006-ban először választották parlamenti képviselővé, s egy űrlapon az iskolai végzettségét tudakolták, azt írta be, hogy „13 év rácsos egyetem a kalocsai büntetés-végrehajtási intézetben.” Az olvasás mellett makacssága, hite tartotta benne a lelket, hogy túlélje ezeket az iszonyú éveket. S az a remény, hogy egyszer mégis kiszabadul, és magához ölelheti kisfiát, akit állami gondozásba helyeztek, amikor ő börtönbe került.
1970-ben szabadult, az utolsók között, évekkel azt követően, hogy Kádár azt nyilatkozta, nincsenek a börtönökben 1956-os elítéltek.
A börtönből való kiszabadulása után varrónőként, takarítónőként dolgozhatott csak, majd 1980-ban rokkant nyugdíjassá vált, mert ekkor távolították el a gerincénél maradt, beágyazódott aknarepeszt, amit akkor szerzett, amikor 1956. november elején a bevonuló szovjet tankok elleni harcban megsérült.
A rendszerváltozás után aktív szerepet vállalt számos 1956-os szervezet munkájában, 2006-tól 2014-ig a Fidesz országgyűlési képviselője volt. Parlamenti képviselőként, közéleti megszólalásaiból bátor, tiszteletreméltó, kőkemény logikával érvelő vitapartnerként ismerhette meg bárki.
Mire volt a legbüszkébb az országgyűlési képviselői munkájából? Mint többször elmondta, arra, amikor a nemzeti összetartozásról, a kettős állampolgárságról szavazhatott. S elégtételként élte meg, amikor részt vehetett az 1957-ben kivégzett Tóth Ilonka szigorló orvos szobrának felavatásán, amely felállításáért ő is tevékenyen harcolt.
Számos kitüntetést kapott, 2006-ban Szent István-díjjal ismerték el érdemeit, 2008-ban Aracs Főnix-díjat vett át Szabadkán, 2016-ban Emberi Méltóságért-díjban részesült.
Ez a bátor, az igazságért keményen kiálló asszony rendkívül szerény, kedves, segítőkész volt. Ismerősök, ismeretlenek tanácsért, segítségért fordultak hozzá. Dunakeszin, ahol Wittner Mária élete utolsó évtizedeit töltötte, egyik jóbarátja mesélte, amikor családjával a kilencvenes évek elején áttelepült Erdélyből, mennyit tett értük, milyen magától értetődő természetességgel, önzetlenül segített mindenkinek, aki hozzá fordult, holott nem vetette fel a pénz. Fennmaradt adatok szerint 2010-ben ő volt a legszegényebb parlamenti képviselő.
Wittner Mária azt vallotta, az erőt mindig megkapja az ember a terheihez és a feladataihoz a Jóistentől. Az ő feladata pedig az volt, hogy kimondja az igazságot 1956-ról, hogy a fiatalabb generációk hiteles képet kaphassanak a magyar nép huszadik századi szabadságharcáról, a megtorlásokról, a kádári rezsim kegyetlenségéről.
