Amíg a zősökkel a cérnagórai tengerparton kalandoztunk, az Egyesült Királyság és az egész világ II. Erzsébet királynőt gyászolta. Százezrek álltak sorba, és várakoztak fél napon át, hogy leróják kegyeletüket a hetven évig országát szolgáló uralkodó előtt, akinek a temetése az év diplomáciai eseménye volt.
– II. Erzsébet halálával lezárult egy kor – állapítá meg atata –, nemcsak politikai és történelmi tekintetben, hanem kulturális értelemben is, gondoljunk csak bele, mennyi zenei előadó örökítette meg őfelségét egy-egy dalban.
– Kíváncsi vagyok, hogy utódja, Harmadik Karesz, vajon hogy állja majd meg a helyét – csóvála a fejét az öreglány. – Ahogy elnézem a róla
szóló híreket, nem csodálkoznék, ha első királyi intézkedése az lenne, hogy betiltja a tintás töltőtollakat, hiszen az utóbbi időben többel is
sikerült összetűzésbe keverednie. Egy helyütt ki is szakadt belőle, hogy nem bírja elviselni ezt a vackot.
– Azt beszélik, hogy az újdonsült király igazából már trónörökös kora óta királyként él – messéle a fater –, minden reggel kivasaltatja a cipőfűzőjét, fürdőkádját félig tölteti langyos vízzel és pontosan 25 milliméter fogkrémet nyomat a fogkeféjére. Egy lépést sem tesz meg uzsonnásdoboza nélkül, amely állítólag hatféle mézzel, szárított gyümölccsel és különleges müzlivel van megtöltve. Mindenhová viszi magával vécéülőkéjét, és csak egyetlen fajta spéci papírt hajlandó használni azon a helyen, ahová immár király létére jómaga is gyalog jár.
– Én sajnálom zegényt – jegyzé meg amama –, nagy népszerűségnek örvendő édesanyja árnyékában eddig kiskirályként élhetett, most viszont ki kell állnia a reflektorfénybe, tisztában lévén azzal, hogy nem annyira közkedvelt, és ezért minden lépését fokozott figyelemmel kísérnek.
– Nem utolsósorban: végre munkát kell vállalnia! – fűzé hozzá az öreg. – 73 évesen! Attól tartok, vele fognak majd példálózni a nyugdíjkorhatár kitolása mellett kardoskodók.
No de hogy a tengerparti élményeimről is beszámoljak, a körülmények egy aranyos pancsolós dalt juttattak az eszembe. Jajj úgy élvezem én a strandot… – dudorásztam olykor, ám a zősök nem mindig voltak nótás kedvükben. A fotókat nézegetve a muter sérelmezte, hogy miközben a plázson mindenki zépen napozik, atata valamennyi képen csak olvas; a fater szerint pedig bármennyire is türelmes az ember, két dolgot kínszenvedés kivárni: az egyik, hogy véget érjen a reklámblokk egy kereskedelmi tévécsatornán, a másik pedig, hogy az öreglány elhagyja a fürdőszobát, ha egyszer beszabadult oda.
– Nem is értem, Tematild, mit vesztegeted odabenn annyit az időt – zsörtölőde atata. – Nem láttad, hogy ezek a csini manökenek is a tévében csak kétnaponta fürdenek?! Befújják magukat fancy dezodorral, és utána bármit is tegyenek, 48 órán át nyugodtak!
– Száz zerencse, hogy oly aprólékosan megfigyeled a modell lányok szokásait, Tegyula, s így ellesheted tőlük az energiaspórolós tippeket –
csipkelőde a muter. – Szükséged lehet rájuk a télen. – No de zegény kóbojlányoknak sem lehet könnyű az elkövetkezendő időszak – sajnálkoda együttérzőn az öreg a zokostelóján a híreket olvasva. – Ugyan mi érte már ezen bögyös, kalapos amazonokat?! – értetlenkede amama.
– Oklahomában felborult egy teherautó – magyaráza a fater –, és a vibrátorokból álló teljes szállítmány szétszóródott az autópályán.
Képzeld, milyen frusztráltak lehetnek most!
– Képzelem – incselkede az öreglány –, képesek lesznek még valami bizarr tüntit szervezni! Jobban tennék, ha úgy cselekednének mint az egyik kolléganőm, aki abban egyezett meg a pszichiáterével, hogy kövesse őt a közösségi hálón, így elkerülik az unalmas szeánszokat, az agyturkász pedig a posztjai alapján időről időre receptet küld neki.
– Nem rossz ötlet – ismeré el atata –, el kellene terjeszteni. Amikor elolvasok egy gyűlölettel teli posztot vagy kommentet, mindig megfordul a fejemben, hogy van ám rosszindulat az emberekben rogyásig!
– Talán nem ártana prevenciós szándékkal bevezetni, hogy ügyeletes zakemberek olvassák a kommenteket az interneten, és
ahol alapos a gyanú, ott intézkedjenek – ötletele a muter.
– Hova gondolsz, Tematild?! – hüledeze az öreg. – Egy ilyen intézkedés a legsötétebb kort idézné föl, amikor civil ruhás ügynökök követték, otthonukban pedig poloskákkal hallgatták le az embereket!
– Ma már nincs szükség efféle beavatkozásokra, hogy a szerv információhoz jusson az egyénről – legyinte amama –, az emberek önmaguk osztanak meg magukról mindenféle hírt, csak követni kell őket, mint a facebookos véleményrendőrség, amely olykor X időre letilt egy-egy
felhasználót.
– A virtuális világ gyöngyzemeinél maradva – váltá témát a fater –, olvastam, hogy Dél-Koreában már egyáltalán nem érdekesek a hús-vér
influenszerek. Újabban a virtuális influenszerek a menők: nem öregszenek, nincsenek botrányaik, és annak ellenére, hogy a létük puszta kitaláció, százezrek követik őket.
– Észak-Koreában ezzel ellentétben egyetlen influenszer van, a duci Kim Dzsongun, így jobb híján az egész ország őt követi – mondá az
öreglány –, mint ahogyan a zoroszoknál az alfahím Putykót, aki a héten bejelentette a zorosz állampolgárok részleges mozgósítását, és aszonta, jobb fegyvereik vannak, mint a NATO-nak, és készek is bevetni őket!
– Azt is hozzátette: nem blöfföl – egészíté ki atata. – Minderről egy aforizma jut eszembe, miszerint, „ott, ahol a nép a vezér minden lépését hűen követi, demokrácia csak nyomokban található”.
– Akárcsak dió abban a diósnak hazudott sütiben, amit a napokban vettem – dünnyöge a muter.
– Csak óvatosan az édességekkel, Tematild – piszkálóda az öreg –, mert fitneszezés lesz a vége!
– Eddzen a fene! – fakada ki amama. – Untig elég nekem ez a le a strandra, föl a hegyre-féle testmozgás, néha úgy belenyilall a fájdalom a derekamba, azt sem tudom, hol vagyok.
– Ki tudja, mitől van – okoskoda a fater. – Egyes dokik szerint a zomikron kikészíti a derekat.
– Csak a koronavírusos rémsztoriktól kímélj meg, Tegyula! – hörtyene fel az öreglány. – Amikor megpillantottam a múzeumban a védőmaszkos idős párt, azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
– Tényleg, Tepisti, nem is messélted, miket láttatok a múzeumban – fordula felém atata.
– Valami öreg köcsögöket meg rengeteg csiricsáré ruhaneműt – felelem neki –, ám nem tudtam bővebben kifejteni a mondandómat, mert a muter belém fojtá a szót.
– Azok felbecsülhetetlen kulturális értékek, Tepisti! – okítá oktondi fejemet amama.
– Na jó, voltak régi pisztolyok meg csicsás kardok, cifra kuburák meg jatagánok is – ismerem el.
– Amindenit! Biztos jól néznek ki! – álmélkoda az öreg.
– Ti, férfiak reménytelenek vagytok, non-stop csak egymás leigázásán jár az eszetek – sóhajta a muter. – Itt, a tengerparton jöttem rá, hogy kultúrától függetlenül a férfiak körében a farokméregetés, ami már az óvodában kezdetét veszi azzal, hogy kinek a kisautója gurul messzebbre, nyugdíjas korban sem szűnik meg, csak most újabb formát ölt, ezúttal már leginkább abban folyik a versengés, hogy kinek a flexje zúg hangosabban, különösen vasárnap.
