Ahogyan a Zacsekpeti meg én nézegetjük a közeledő focivilágbajnokságon résztvevő labdakergetők képecskéit, a zősök úgy studírozták a héten az új kormány tagjainak a portréit a zújságokban meg a zinterneten. Közben ilyeneket mondogattak egymásnak: Nézd, ki van itt!, Ez meg ki a csuda?!, No, ez is visszakerült!, Jé, a zenergetikus zőkeség kimaradt?!
– Az új kormánynak annyi tagja lesz, mint egy népes big bandnek! – állapítá meg atata.
– Az a lényeg, hogy egy nagyzenekar tagjaihoz hasonlóan összehangoltan játszanak – fűzé hozzá az öreglány.
– Az már jobbára a karmesteren múlik – ada hangot véleményének a fater.
– Nem egészen – tromfola amama –, ha valaki nem tud kellőképpen játszani a hangszerén, akkor a karmester hiába hadonászik a pálcájával, a felcsendülő zene csikorogni fog.
– Igen ám – érvele az öreg –, de a felelősség sohasem csak az alkalmatlan zenészé, hanem azé is, aki lehetővé tette a számára, hogy a zenekar tagja legyen.
– Hagyjuk már abba ezt a rébuszokban folytatott párbeszédet, Tegyula – veté föl a muter –, nyitva az ablak, még majd azt hiszik a járókelők, hogy itt valami dzsesszszakértők élnek, inkább azt áruld el, nem furcsa, hogy a Kormányos Anna új csapatát a Vučko ismertette?
– Ha én mindig szóvá tenném azt, Tematild, amit furcsának tartok – jegyzé meg atata –, akkor éjjel-nappal be nem állna a szám.
– No, de mi lesz a zegény Vulinnal azok után, hogy már nem lesz miniszter? – kérdé az éppen betoppanó Zacsek.
– Szerintem nem kell aggódni érte – legyinte az öreglány –, ő az egyik utolsó polihisztor: ért a munkaügyekhez, a szociálpolitikához, a biztonsági kérdésekhez, a hadsereghez, a belügyhöz, az újságíráshoz, jogász diplomával rendelkezik, nem mellesleg katonaviselt, úgyhogy uopste nem kellene, hogy gondot jelentsen számára új munkahelyet találni.
– Fél füllel azt hallottam, hogy direktor lesz, nem is akárhol! – mondá sejtelmesen a fater. – Az átmeneti időszakra pedig másnem kér egy kis támogatást a kanadai nagynénitől.
– Hallja, zomzéd, egy kis támogatás nekünk sem ártana – csóválá a fejét a Zacsek.
– Lehet, hogy majd a háborúsnak nevezetett új kormány, hosszú vajúdás utáni megalakulása örömére, meglep bennünket egy kis helikopterpénznek csúfolt állami segéllyel – dörzsöle a tenyerét amama. – Azonnal kihasználnám a zösszes lehetséges árleszállítást!
– Ha még nem tűnt volna fel, Tematild – így az öreg –, nálunk már egy ideje folyamatosan akció van: bármit veszel ma, biztos olcsóbban jutsz hozzá, mintha a jövő héten vennéd meg!
– Száz zerencse, hogy az időjárás eddig kitartott, és nem kellett nagyon fűteni – örvendeze a Zacsek. – De vége felé jár a vénasszonyok nyara, nyakunkon a mindenszentek, utána már nem nagyon számíthatunk zép időre, vasárnap hajnalban még az óramutatókat is hátrahajtjuk.
– Kár, hogy csak a vekkerórát – sóhajta a muter –, szívem szerint én a víz-, a villany- és a gázórát is hátratekerném, hogy csökkentsem kissé a kiadásokat.
– Zabadkán újabban a közvilágításon spórolnak – tájékoztata atata. – Esti sétám alatt megfigyeltem, hogy kevesebb lámpa pislákol az utcán. Nem csoda, hogy a kóbor kutyákon és rajtam kívül alig lézengett valaki. Kicsit ijesztő, amikor a város éjszaka félhomályban van.
– Biztos készítenek fel bennünket a jövőre – csipkelőde a Zacsek. – A zaranykorból egyenesen a sötét középkorba haladunk.
– Nyilván úgy vannak vele – spekulála az öreglány –, hogy mi, vajdaságiak, a természetünknél fogva szelídek vagyunk, ilyennek születünk, s úgysem randalírozunk se éjjel, se nappal, miért ne takarékoskodnának akkor a közvilágításon?
– Téves meglátás az, miszerint mi, vajdaságiak szelídnek születünk – magyaráza a fater. – A mindentudás egyetemén, a fészbukon nemrég egy érdekes eszmefuttatást olvastam erről. Mi is vadként jövünk a világra, mint az összes többi népség világszerte. A titok a nagyi mákoskalácsában rejlik! Legkisebb korunk óta tömjük magunkba a mákos bejglit, a mákos gubát, a mákos rétest, a mákos tésztát és a mákos palacsintát, a mák pedig tudvalevően kicsit lenyugtat. Innen eredeztethető a messzi földön híres szelídségünk!
– Nahát! Ezek szerint már kiskorunkban leszedálnak bennünket, hogy később könnyebben dűlőzenek velünk – vakará a fejét a Zacsek. – Ha mindez igaz, én nem is akarok feleszmélni, és teszek is érte! A gasztrofeszten olyan mákosveknit vettem, amelynek nem látszott a tésztája a fincsi máktól!
– Én meg a maga kalácsának az ellenkezőjére futottam – dünnyöge amama. – Rögtön az az álláshirdetés jutott eszembe, amelyben profi ételkóstolót keresnek egy édességgyárba. Nálam az ilyen sovány töltelékű cucc biztos nem ütné meg a szintet! Egy vékony mákcsík volt a bodagos tésztában! Ájde brë! De gondoljatok csak bele a munkalehetőségbe, havonta 3500 édességet kellene megkóstolni és értékelni, és ezért évi 77 ezer eurós fizetést kínálnak!
–Ez egy pont neked való édes munkahely, Tematild – piszkálóda az öreg. – A nap egyik felében tortákat, sütiket, piskótákat, töltelékeket meg kexeket kóstolgatnál, a másik felében pedig fitneszteremben edzenél, hogy zép slank maradhassál!
– Edzene a fene! – hörtyene fel a muter. – Ha a zemlékezetem nem csal, akkor már egyszer mondtam ezt neked, Tegyula. Különben meg a zépség totál szubjektív dolog.
– Igazad van – ismeré el atata. – Az utóbbi időben bizonyos körökben a dundi szájak számítanak az esztétikai csúcsnak, de őszintén szólva, én még egyetlen nőt sem láttam, akinek jól állnának a püffesztett ajkak.
– Véleményével nincs egyedül, zomzéd – bólogata a Zacsek –, nemrég még a híres zerb színésznő, a Bošković Tanja is azt nyilatkozta, hogy ő sajnálja azokat a lányokat, akik zépek voltak, de annyira szétoperáltatták magukat, hogy most már „műanyag virslire” hasonlítanak.
– A felpumpált ajkak állítólagos zépsége olyan misztérium számomra, mint a belegrádi könyvvásár népszerűsége – töprenge az öreglány. – Néztem egy riportot az eseményről. A közel ezer stand körül akkora volt a tumultus, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy tök fölöslegesen sugározzák a tévében azt a sok telenovellát meg valóságshowt, ebben az országban az emberek egyebet sem tesznek, csak olvasnak.
– Látszat az egész – mutata rá a fater –, a jelenlevők nagyon szűk része van ott a könyvek miatt, a legtöbben csak elmennek egy pofavizitre, vagy mert az most olyan menő, boldog-boldogtalan ott tolong, ám eszük ágában sincs, bármit is olvasni.
– Igazad lehet. Biztos inkább a sört meg a bort részesítik előnyben – kuncoga amama –, merthogy azoknak a hatása előbb meglátszik rajtuk, mint az elolvasottaké!
– Elkeserítő, egyben kijózanító az, amit mondanak – nyugtázá a Zacsek. – Akárcsak a Zoroszországból érkezett Xenija videóüzenete, amelyben felvilágosította a zerbeket, hogy felesleges annyira rajonganiuk a ruszkikért, mert azoknak fogalmuk sincs az itt szent testvériségnek tartott zerb–orosz bratyaságról, a zömük azt sem tudja, hol van Zerbia.
Pistike, óramutatóhajtogató, könyv- és mákoskalácsfaló dzsesszszakértő
