Jó néhány éve annak, hogy a mindenszentek körüli napokban, az esti órákban, amikor a gyertyák fénye már erősebb a nappali világosságnál, a zsúfolt, sétányra emlékeztető temetőjárdán egy szerb ajkú ismerősömbe botlottam. A barátnőjével épp megállt egy síremlék, egy ismerős arc előtt, a tehetséges, alig húsz esztendőt megért ökölvívó sírja előtt, akit egy kocsmai verekedés során halálosan megkéseltek az Amerika vendéglő előtt. Emlékeztek rá. Ígéretes sportoló volt, kiváló ember, ám egy tragikus megnemértés, egy hirtelen gerjedt harag az életébe került. Megölték. Döbbenetes volt, mint megannyi más halálhír. Az immár őszülő hajú nők kortársai lehettek, és több évtized távlatából is megálltak réges-rég eltávozott kortársuk fényképe, emléke előtt. A döbbenet már elmúlt, de az értelmetlenül elvesztett élet feletti őszinte sajnálkozás nem.
Egyiküket ismerve megszólítottam őket, mert kissé meglepett, hogy az egyik temerini katolikus temetőben, a kis temetőben járnak. Válaszuk miatt maradt számomra emlékezetes ez a találkozás. Azt mondták: nagyon szép és megható ez az ünnep, amihez fogható az ő ünnepeik és szokásrendjük között nincs. Tetszett nekik, hogy mennyire sokan mennek ki ilyenkor a temetőbe, hogy szinte nincs sír, melyen nem látszana a leszármazottak keze nyoma, a tisztelet, a szeretet, az elődök megbecsülésének lenyomata. És, hogy mennyire kell egy ilyen nap, amikor újra „találkozunk” a „régiekkel”, és általuk kicsit a saját „egykori” világunkkal is. Ezért sétálnak ki ezen a napon a katolikus temetőbe, ha tehetik.
Nekik köszönhetően kicsit „kívülről” láttam magunkat, és úgy tűnt, nem lehet rossz ez a rólunk alkotott kép. Érdekes és furcsa, milyen váratlan pillanatokban kap kedvező impulzusokat magáról/magunkról az ember!
Azt gondolom, mindenhez fel kell nőni. Az ünnepekhez is. A mindenszentek, a halottak napja esetében ez különösen igaz. Időbe, mondhatni jó sok évbe telik, mire elfogadjuk az elmúlás tényét, és megértjük, miért kell, miért jó és miért megnyugtató megemlékezni azokról, akik már odaát vannak.
(Fotó: Molnár Edvárd)
Ehhez persze kevés „külsőség” is tartozik, néhány szál virág, gyertya, esetleg koszorú, mécses. Persze mindig vannak, akik túlméretezik a „megemlékezést”, ám én ezt is bocsánatos bűnnek tartom, és nem írom az anyagiaskodásba torkolló ünnepléshez. Részben azért, mert bízom abban, nem azért vesz valaki mindenki másnál nagyobb koszorút, krizantémot, angyalkát, hogy az övé legyen a legnagyobb, hanem azért, mert a tiszteletét akarja kifejezni, és hát, van rávalója is. Másrészt, hogy lehet rossz szemmel nézni egy virágokkal teli, gyertyaillatos sírkertre, mint amilyen az általam leginkább ismert temerini is még mindig? Egy november elején virágba borult temető semmi másról, mint arról árulkodik, hogy az ott nyugvó sírhalmoknak igenis van még gondozója. S ez jó.
Jártak már olyan temetőben, ahol a bokáig érő avar helyett térdig-nyakig érő fűben gázoltak? Ahol széthordták a sárga téglából kialakított sírhelyeket? Vagy derékba törtek, esetleg szétmállottak a keresztek? Sőt, már csak lapos földbucka jelzi, hogy az is valakinek a nyugvóhelye? Ilyen helyen sem virágot, sem gyertyát, sem megemlékezőket nem látni ilyenkor, november elején. S ez igazán szomorú. Égjen hát egy-egy gyertya, mindenkiért!
Azt hiszem, bárhogyan is szavaztak olvasóink, bármelyik választ is választották, azok közé tartoznak, akik nem feledkeznek meg elődeikről és a temetőben nyugvó hozzátartozóik sírhalmáról. Hogy magukban hordozzák őket, vagy felidézik alakjukat és emlékeznek rájuk, esetleg imádkoznak értük? Bármelyiket is teszik, biztosra vehető, hogy a temetőjárást sem mellőzik, és ilyenkor, mindenszentek és halottak napja táján gyertyát gyújtanak, elhelyezik a bennük élő eleven emlékezet virágszálait a megfelelő helyre.
Ön hogyan emlékszik elhunyt szeretteire?
Mindig a szívemben őrzöm őket – 36%
Gyakran felidézem az emléküket – 38%
Rendszeresen imádkozom értük – 4%
Gyertyát gyújtok a tiszteletükre – 2%
Időnként virágot viszek a sírjukra – 20%
