Beköszöntött a november, és vele együtt a nyirkos, ködös időjárás is, ami atata szerint meghatóan zép. Már legalább tízszer hallottam, ennek ellenére a héten újra megismételte, hogy ez a kedvenc időszaka az évben, és elmessélte, hogy amikor akkora gyerkőc volt, mint most én, ő ilyentájt rendszerint az ablakban ült, és a csendesen permetező esőben meg a fákról lehulló falevelekben gyönyörködött, állítólag mindkettő irtó megnyugtatta. Nekem ez uopste nem tűnik valami izgi időtöltésnek, de a zősök még biztosan kénytelenek voltak beérni az ilyen bëzvëzë szórakozásokkal, merthogy se laptopjuk, se okostelójuk, se tabletjük nem volt.
– Képzeld, Tegyula! – hüledeze az öreglány. – Zsíros kenyeret sem ehetünk már, merthogy a zsírnak is a zegekbe szökött az ára! A duplájára drágult, és még így is alig lehet kapni!
– Pedig annak idején mennyit megettünk belőle – emlékeze vissza a fater –, jól megsóztuk és megpaprikáztuk, és uccu neki, máris futottunk a kertbe vagy az utcára, folytatni a játékot!
– Az átkos kilencvenes években meg minden rendezvény nélkülözhetetlen velejárója volt – nosztalgiáza amama. – Öltönyös urak meg kosztümös naccságák majszolták telhetetlenül!
– Ahogy mondod, Tematild! – bólogata az öreg. – Óvakodva közben attól, nehogy a „fehér arany” rácsöppenjen a boldogabb időkben vásárolt nyakkendőjükre vagy csilivili brossukra.
– No de nem csak a zsír ára ugrott meg a napokban – fűzé hozzá a muter –, hanem a cukor is megdrágult. Nem sokat ugyan, de tudjuk: sok kicsi sokra megy.
– Akkor már cukros kenyeret sem ehetünk?! – dünnyöge atata. – Pedig egykoron két-három zsíros kenyér után mi sem esett jobban, mint egy jókora karaj cukrozott kenyér!
– Ugyan, ugyan, Tegyula! – hitetlenkede az öreglány. – Nem zabad ennyi kenyeret enni!
– Miért nem?! – értetlenkede a fater. – Majd legyalogolom! Mai sétám során a zokostelóm zerint 12 739 lépést tettem meg, ami 9,1 kilométert tesz ki, és 275 kalória égetésére elegendő.
– Az körülbelül egy karaj kenyérnek felel meg – jegyzé meg amama.
– Micsoda?! – csattana föl az öreg. – Ha ez így van, akkor holnaptól felhagyok ezzel az önkínzó aktivitással. Helyette majd inkább nem eszem napi nyolc karaj kenyeret, csak hetet, és ugyanott leszek. Több szabadidőm marad, meg nem is fáradok úgy el.
– Egyébként meg a kenyérnek is felment az ára – csóválá a fejét a muter. – Igaz, van ez az olcsó, de attól mindig megfájdul a hasam, a többi pedig, kicsi-kicsi, és drágul. A legtöbbnek az ára már meghaladja a száz dinárt! Különben pedig legjobb lenne hanyagolni az olyan élelmiszereket, mint amilyenek a kenyér, a zsír és a cukor. Nem egészségesek!
– A gyerekkorunkban azok voltak?! – háboroga atata.
– Akkor még igen – válaszola higgadtan az öreglány. – Azóta okosodott a zemberiség.
– Szerintem meg csak divathóbortról van szó – fintoroga a fater. – Emlékszem, amikor azt mondták, hogy a zsír káros, és mindenki az étolajat kezdte használni, aztán pedig kiderült, hogy éppen fordítva van. Kinek higgyen az ember?!
– Lehet, hogy mindkét álláspont hátterében valamiféle gazdasági érdek áll – spekulála amama –, s mindegyik igyekszik érvekkel alátámasztva nyomni a maga meggyőző dumáját.
– Ha már a kajáról tereferéznek – mondá az éppen betoppanó Zacsek –, mit szólnak ahhoz, hogy hiánycikk lett a káposzta?! Mit savanyítunk majd, és miből készítünk finom zármát?!
– Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy majd besavanyítanak nekünk mások, zomzéd – lamentála az öreg –, mintha nem lenne épp elég a zorosz–ukrán csihipuhi, a héten újabb fejezetéhez érkezett a legeslegeslegújabb kozovói hercehurca, ezúttal a zerb rendszámtáblák cseréje biztosítja a muníciót a hacacáréhoz. Az új kormány eddig legaktívabb minisztere, a védelmis Vučević a Vučko utasítására a hadsereg harckészültségének növelését is elrendelte!
– Merthogy Zerbia egy komoly ország, hangsúlyozta az ex-noviszádi polgi, bár nem igazán értem, hogy ezzel a kijelentéssel pontosan mi is volt a szándéka – töprenge a Zacsek. – A bölcs sosem állítja magáról azt, hogy bölcs. Egészen egyzerűen, nincs rá szüksége.
– Ha már említésre került, lemondott már a Vučko? – kérdé a muter.
– Miket beszélsz, Tematild?! – csodálkoza atata. – Miért mondott volna le?
– Mert megalakult az új kormány, Tegyula – magyaráza az öreglány. – Azt mondta, amint létrejön az új kormány, lemond a pártelnöki tisztségéről.
– Tényleg! Rémlik valami – ráncolá a homlokát a fater. – Biztos még maradt neki némi tennivalója a párt házatáján, és majd csak azután szánja rá magát e önfeláldozó tettre.
– Vagy simán elfelejtette – legyinte a Zacsek. – Korábban is történt már vele ilyen.
– De az is lehet, hogy ilyen nehéz időkben, amikor egyik kihívás éri a másikat, nemcsak az államnak, hanem a pártnak is a rendelkezésére akar állni – adá hangot véleményének amama.
– Meglehet – vakargatá az állát a Zacsek –, a zerb politikusok nap mint nap nem győzik ismételgetni, hogy a Nyugat micsoda nyomást gyakorol Zerbiára.
– Van benne valami, hiszen a világ hanyatló részéből rendszeresen érkeznek a különféle támogatások – csipkelőde az öreg. – Kétségkívül valami hátsó szándék lehet a dologban!
– A pénznél maradva! – lelkendeze a muter. – Hogyan fogadta a kedves anyósa a hírt, hogy elsejétől megemelkedett a nyugdíj?
– Csupán regisztrálta – közlé a Zacsek –, és egy pillanatra felemelve tekintetét a zokostelójából, csak annyit fűzött hozzá, hogy a jelenlegi áremelkedési hullám mellett, mire kézhez kapja a magasabb összeget, már észre sem fogja venni, hogy nőtt az ellátmánya.
– Érdekes társadalmi változásoknak lehetünk szemtanúi – merenge atata. – Régen még az öregasszonyok téli esténként a kemencepadkán üldögéltek és kukoricát morzsoltak, manapság viszont az idős hölgyek pokrócba bugyolálva magukat a langyos radiátor előtt ücsörögve mobiloznak: tortás, virágos és cicás képeket nézegetnek, lájkolnak és posztolnak a fészbukon.
– Nem tudom, hogy majd mi az ő korukban mit fogunk csinálni téli esténként – sóhajta az öreglány. – Az előrejelzések szerint húsz éven belül Zerbiában minden negyedik állampolgár 65 évnél idősebb lesz. Nem tudom, ki dolgozik majd, és ki teremti elő a mi nyugdíjunkat!
– Számos ágazatban a munkaerőhiány már most is nagy probléma – szögezé le a Zacsek. – Belegrádba a napokban érkezett meg harminc sofőr Srí Lankából, akik a hónap közepétől a városi közlekedésben fognak majd dolgozni. Addig is ismerkednek az útvonalakkal.
– Kíváncsi vagyok miként válik majd be ez a munkaerő-import – tamáskoda a fater. – Vajon hogyan fogja feltalálni magát a fővárosi közlekedésben az, aki nem ismeri sem a várost, sem a nyelvet, sem az itteni mentalitást?!
– Legalább majd egy lehetséges kifogással több lesz a krónikusan késő fővárosiaknak a tarsolyában, amivel érvelni tudnak, miért nem értek oda időben a munkahelyre, az iskolába vagy a találkára – kuncoga amama. – Szükség esetén a rászoruló majd mondhatja: Srí Lanka-i sofőr vezette a buszt, amellyel jöttem, előbb eltévedtünk, aztán dugóba keveredtünk, majd kerülő útvonalon érkeztünk, száz zerencse, hogy egyáltalán ideértem!
Pistike, zsíros kenyeret majszolva mobilozó buszutas
