Vasárnap hajnalban átállítjuk az órát, amivel kezdetét veszi a téli időszámítás. Ezt általában mindig nagy felhörtyenés kíséri a médiában és a közösségi oldalakon, boldog-boldogtalan elmondja, hogy semmi értelme az egésznek, tök felesleges macera, meg hogy ő utána napokig kótyagos. Atata ezeken a hőbörgéseken irtó jókat szokott szórakozni. Bizonyos oknál fogva szereti, amikor valamin sokan dohognak, meggyőződése, hogy a legtöbb embernek ez egy szelep, elmondja, hogy irgum-burgum, s aztán tovább nézi a kiválasztott török sorozat legújabb epizódját, meg a kedvenc valóságshow-ját, nem is csoda hát, hogy reggelenként álmos. Nem is kell ehhez az állapothoz óraátállítás, csak ezen időszakokban van mire fogni kótyagosságát.
– Ne túlozz, Tegyula! – figyelmezteté az öreglány. – Különben is, ha jól tudom, már néhány éve be kellett volna szüntetni ezt az időátállítgatást.
– Ahogy mondod, Tematild – helyesele a fater –, csak akkor beütött a koronavírus-járvány, azt pedig követte a zorosz–ukrán csihipuhi, és az EU-nak hirtelen sokkal fontosabb dolga is akadt, és ezt a kérdést a szőnyeg alá söpörte.
– Nem emlékszem már, eldöntötték, hogy ha megszűnik az óraátállítgatás, melyik időszámítás marad: a nyári vagy a téli? – töprenge amama.
– Én sem emlékszem már pontosan – vakará a fejét az öreg –, tény, hogy a most kezdődő téli a természetes, ha úgy tetszik: az igazi, ám attól tartok, hogy a nyári lenne a nyerő.
– Most, hogy mondod – merenge a muter –, dereng, hogy olvastam olyasvalami érvet, hogy ez esetben a nyaralás során a késő esti órákban is lehetne élvezni a naplementét.
– Azt a téli időszámítással is ugyanúgy lehetne élvezni – értetlenkede atata –, csak egy órával korábban el kéne kezdeni a bámészkodást, lényegében csupán előbb kellene felkelni.
– Olyan korán, mint ahogy a hiperügyi Vučko szokott! – poénkoda az öreglány.
– Attól tartok, hogy a zerb államfőt jelenleg nem a tengerparti naplemente foglalkoztatja leginkább – jegyzé meg a fater –, hanem sokkal inkább azok a rendezetlen kérdések, amelyektől már itt-ott hullámzik az a bizonyos szőnyeg.
– Szó mi szó – mondá az éppen betoppanó Zacsek –, elnézve a világban zajló eseményeket, egyre inkább az a benyomásom, hogy a rengeteg szőnyeg alá söpört cucc globális szinten kikívánkozik.
– A repülőszőnyegek a magasba szálltak, és föltárták mindazt, amit éveken át eltakartak – fogalmaza líraian amama.
– Láttam egy mémet – számola be az öreg –, amely szerint, amilyen állapotban van jelenleg a világ, ha egy éjszaka rám törnének a földönkívüliek, hogy elhurcoljanak magukkal, cselekedetüket már nem emberrablásként, hanem mentőakcióként élném meg!
– Az ijesztő események mellett engem a zembereknek a közösségi médiában kifejtett nézetei különösen elborzasztanak – hüledeze a Zacsek.
– Ott aztán mindenki tudja ám a tutit – erősíté meg a muter. – Nem is értem, hogy ez a sok lángész, miért nem valamelyik jelentős kutatóintézetben dolgozik?!
– Észrevettétek, mennyien hibáztatják az amcsikat mindazért, ami a világban történik? – kérdé a Zacsek.
– Ha már itt tartunk, hadd védjem meg azért egy kicsit Ámerikát – kezdé védőbeszédét atata. – Azt mondják, egy jó könyvnek általában számos hibája van, a rossznak pedig csak egy: mégpedig az, hogy rossz! Ez a megállapítás egzakt módon ugyan nehezen magyarázható, de annak, aki érteni akarja, tökéletesen érthető. Nos, valahogy így vagyok én Ámerikával is. Ezer hibája van, de még mindig sokkal jobb hely, mint azok a helyek, amelyek egészen egyszerűen rossz helyek!
– Nem tudom – spekulála az öreglány –, gondolj bele, mennyi olyan igaz történeten alapuló filmet láttunk, amelyben az alkotók feltárják a jenki társadalom számos árnyoldalát.
– Kétségtelenül sok az árnyoldal – ismeré el a fater –, de már az a tény, hogy erről szabad filmet készíteni, eléggé pozitív dolog! Vajon hány rendszerbíráló észak-koreai filmet láttál már?! Na, ugye! Erről beszélek. Aki érti, érti. Aki meg nem, annak úgyis hasztalan magyarázom.
– A magyarázatok, attól tartok, most semmire semmilyen téren sem használnak semmit – sóhajta a Zacsek. – Az a baj, hogy több téren annyira elmérgesedtek a viszonyok a világban, hogy ebben a pillanatban a békének a halvány esélyéről sem lehet beszélni.
– A mostani békéltetésről nekem egy vicc jut az eszembe – kuncoga amama, és megpróbálva kissé oldani a feszültséget, elmesséle a szóban forgó történetet.
Két indián találkozik.
– Hát neked mivel törték így be a fejedet?
– A békepipával.
– És azt hallottátok – zörnyülköde a Zacsek –, hogy a klímaváltozások következtében Európa legmagasabb hegycsúcsa, a Mont Blanc két év alatt több mint két méterrel „összetöpörödött”?! Az utóbbi 16 év alatt pedig már több mint öt méterrel lett „alacsonyabb”!
– A globális felmelegedés következtében olvadnak a gleccserek és mennek össze a hegyek – trollkoda az öreg –, ha eléggé türelmesek vagyunk, egy nap még majd megmászhatunk egy híres hegycsúcsot!
– Ez uopste nem vicces! – háboroda föl a muter. – Ha belegondolok, hogy még ilyen adatok után is vannak olyanok, akik továbbra sem hisznek az éghajlatváltozásban, az jut eszembe, hogy az embereknek, úgy látszik, nincs szükségük bizonyítékokra, hiszen a legtöbbször úgyis érzelmi alapon döntenek. De beszéljünk inkább hétköznapi dolgokról.
– Jó ötlet, zomzédasszony! – érté egyet a Zacsek. – Amikor a zanyósom ilyet javasol, akkor rendszerint pletykálásra gondol. Neki ez egyébként egyszerre gondűző és stresszcsökkentő tevékenység! Egy szóval: szórakozás!
– Nézőpont kérdése – csóvála a fejét atata. – Amíg a másikat kibeszéljük, addig nem kell a saját bajunkkal foglalkoznunk, sőt fellélegzünk, hogy annak a másiknak sem könnyebb.
– Ne légy álszent, Tegyula – így az öreglány –, te sem vagy ebben kivétel!
– Ugyan kiről szoktam én a háta mögött beszélni, Tematild?! – hördüle föl a fater.
– Kiről vagy kikről nem?! – válaszola amama. – Ott vannak elsősorban a politikusok, aztán a firkászok, no meg például azok a zegény, dundiszájú, ifjú hölgyek a tévében meg a tabloidokban…
– Kikérem magamnak, ez uopste nem pletykálkodás, hanem véleménynyilvánítás a közéleti szereplőkről – szögezé le az öreg.
– Teljesen értelek, zomzéd – bólogata a Zacsek. – A minap én a Borsószem hercegkisasszony ellen keltem ki. Hogy is ne?! Hát mire tanítja ez a mese a kislányokat, ha nem arra, hogy kényeskék legyenek, káo tíz dusekon keresztül is nyomta az oldalát az a fránya borsószem, ájde bré! Nem is csoda, hogy olyan sok a nyavalygós sztárléta, akinek hol ez nem elég jó, hol az nem elég jó! A bőrének spéci testápoló kell, a gyomra meg csak egy bizonyos fajta vizet fogad be, bëzvëzë!
– Van benne valami – gondola bele a muter. – Ami a legérdekesebb, mindez olyan társadalomban történik, ahol nagyon sok gyereket közösségi összefogással meg SMS-ekkel gyógyítanak.
– Láttam én már a Facebookon olyan javaslatot – közlé atata –, miszerint a beteg gyerekeket a költségvetésből kellene gyógyíttatni, a politikusokat pedig üzenetekből fizetni. Ki mennyit ad alapon. Ezen érdemes lenne elgondolkodni.
Pistike, a téli időszakra hangolódó mesehős
