Bizonyos idő elteltével a legtöbben rádöbbenünk arra, hogy életünk menetét leginkább az adott körülmények között meghozott egyéni döntések formálják, aminek következtében azzal is tisztába kerülünk, hogy életünk másképpen is alakulhatott volna, ha valamelyik életbeli útkereszteződésnél máshogyan választunk, mint tettük. A gondolatsor következtében logikusan merül fel a kérdés: vajon jobb lett volna vagy rosszabb az életünk? Szerencsére, sosem tudjuk meg a választ, mert, képletesen szólva, az élet egyirányú út, és rátérve az egyik ösvényre, mindörökre lemondtunk a másikról. Tudom, ezzel azt sugallom, hogy egyedül vagyunk saját végzetünk kovácsai, és lemondok az előre elrendelt sors csábító lehetőségéről, ami feloldozást jelentene az egyéni felelősség súlya alól az életünk során meghozott döntésekért, de azt hiszem, így gondolkodik egy érzelmileg érett egyén.
Az elsőfilmes Celine Song Előző életek (Past Lives) című alkotásának Nora (Greta Lee) nevű főhősnője is jelentős mértékben hozzám hasonlóan vélekedik. Ami nem azt jelenti, hogy sorsfordító élethelyzetben az ő esetében is egy-egy döntés meghozatalát nem hosszas töprengés, belső vívódás, érvek és ellenérvek sorakoztatása előz meg, sőt mi több, olykor még a sorsszerűnek tűnő mozzanat is felülvizsgálat alá kerül. Végül is miért ne kerülhetne, hiszen csakis az lehet végzetes, amit annak érzünk.
Na Young tizenkét éves kislányként települ át a jobb élet reményében családjával Szöulból (Dél-Korea) Torontóba (Kanada), nevet vált, és teljesen maga mögött hagyja előző életét, többek között barátját, Hae Sungot (Teo Yoo) is, akivel annak idején mindennap együtt jártak iskolába. Tizenkét év elteltével New Yorkba költözik, ahol drámaírással kezd foglalkozni. Ekkortájt online felkeresi a régi társát. Mint kiderül, a fiú korábban már nyomozott utána. A kapcsolatfelvétel érzelmi izgalmakkal jár, Hae Sung és Nora a világháló nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően felidézik a közös emlékeket, hosszú beszélgetéseket folytatnak, közben lelkileg érezhetően egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy idő után a lány felveti a fiúnak, hogy látogassa meg őt az Egyesült Államokban, de mivel Hae Sung ezt nem tudja bevállalni, Nora azt javasolja, akkor egy ideig ne értekezzenek. Miután újfent elváltak útjaik, mindketten élik a saját életüket. Eltelik újabb tizenkét esztendő, amikor a férfi arra az elhatározásra jut, hogy meglátogatja gyerekkori barátnőjét, az immár férjes asszony Norát.
A filmben többször is elhangzik egy koreai kifejezés, az In-yun, ami sorsot, gondviselést, valami végzetszerűt jelent, ám kifejezetten csak párokra vonatkozik. Nora elmondása szerint a fogalom valószínűsíthetően a buddhizmusból származik, és a vonzódás egy olyan formáját jelenti, amit csak két olyan személy érezhet egymás iránt, akiknek a korábbi életükben volt valami közük egymáshoz. Például összeért a kezük, egymás mellett ültek valahol, vagy találkozott a pillantásuk. A hagyomány szerint nyolcezer korábbi életbeli kapcsolat szükségeltetik ahhoz, hogy egy párnak kiteljesedjen a szerelme. Az amerikaiak körében előadott történethez Nora tréfásan hozzáfűzi, hogy ez egy jó szöveg, ha el akarunk csábítani valakit, izgatottsága azonban arról árulkodik, hogy a hiedelemnek más lehetséges értelmezése is megfordul a fejében, amikor huszonnégy év után újratalálkozik Hae Sunggal.
Az Előző életek utolsó harmada valódi érzelmi hullámvasútra invitálja nézőjét. A félreértés elkerülése végett ehhez azonnal hozzá kell fűzni, hogy Celine Song műve nélkülöz mindenféle harsány érzelmi indulatot, ami azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy nézőként nem érzékeljük a hősökben felgyülemlő érzelemtengert, amiről a másikon felejtett tekintet, az egymás irányába tanúsított előzékenység és a figyelmes gesztusok árulkodnak a legjobban. A filmben nincsenek hatásvadász veszekedések, teátrális dühkitörések vagy sírások, magába fojtott feszültsége ellenére mindenki méltóságteljesen viseli a kialakult helyzetet. A legjobb példa erre az állapotra az a némi önreflexivitást sem nélkülöző és a cselekményt mintegy zárójelbe helyező jelenet, amelyben az irodalmár férj (John Magaro) az ágyban fekve témaként felveti a feleségének, hogy izgalmas mű születhetne abból az alapötletből, hogy egy koreai fiú és egy koreai lány az internetnek köszönhetően hosszú idő után ismét egymásra találnak, szerelmük beteljesülésének útjában egyetlen gátló tényezőként csupán a „gonosz fehér férj” áll.
A visszafogott, lassú, minden képkockájában élettel teli filmet a kitűnő színészvezetés és színészi játék mellett a többrétű, egyszerre szellemes és mély tartalmú párbeszédek jellemzik. A három hős közül mindegyikkel szemben empátiát érzünk, ugyanúgy mint ahogyan ők is mindvégig empatikusak egymással szemben. A mű legnagyobb ereje éppen abban rejlik, hogy nincs áskálódás, hátsó szándék, rivalizálás. Féltés van. És az élet, a maga egyszerű összetettségében. A filmet forgatókönyvíróként és rendezőként egyaránt jegyző Celine Songnak úgy sikerül lelkiséggel megtölteni alkotását, hogy közben mindvégig két lábbal a földön marad. Miközben egy hétköznapinak tűnő történetet mesél el, az Előző életek nagyon mélyre ás, ezért nagyon sok tekintetben könnyű azonosulni vele. A többrétű mű egyszerre szól a szerelemről, az örökös elvágyódásról, a továbblépésről és a maradásról, a döntéskényszerről, akárcsak a lehetséges utak felvillanásáról álmainkban. Vagyis az életről, amelyet legszebb pillanataiban is körbeleng egyféle szívbemarkoló melankólia.
