Az anyává válás kulcspillanata egyértelműen a baba világrajövetele, akit az édesanya kilenc hónapon át a szíve alatt hordott és akiért már születését megelőzően is megtenne bármit, akiért kínok kínját is képes kiállni. A legjobb esetben a kismama a várandóssága, majd a szülés során profi szakemberekkel egy csapatként dolgozik együtt, orvosokkal, nővérekkel, akik segítik, ha az út végéhez ért és akikre bátran rábízza nem csak a saját, de kisbabája életét is. A háborítatlan szülés nem csupán légből kapott fikció, társadalmunkban mégis inkább ennek ellenkezője, a szülészeti, vagy szülőszobai erőszak van túlnyomórészt jelen. A fogalom jelentését talán Garai Mixi szülésznő, a Másállapotot a szülészetben! mozgalom képviselője határozta meg legpontosabban: „Minden olyan beavatkozás és bánásmód, mely a szülő nő beleegyezése (gyakran tudta) nélkül, illetve akarata ellenére történik vele vagy újszülöttjével, a szülészeti ellátás bármely szakaszában, ide értve a várandósgondozást, a szülés folyamatát, és a gyermekágyas időszakot is. Az emberi méltóság, a betegjogok, a szülő nő önrendelkezési jogának megsértése hatalmi pozícióból.”
A szülő nő kórházba érkezésének pillanatában aláveti magát a világrajövetelt végigkísérő személyzet akaratának – azt csinálja, amit mondanak, olyan vizsgálatokat végeznek, amilyet akarnak, úgy fekszik, ahogy mondják neki stb., az esetek többségében gyakorlatilag megfosztják szabad akaratától. Ha szólni mer, érkezik a kioktatás, hogy elkényeztetett, megcsinálni bezzeg nem volt rest azt a gyereket, bántó megjegyzések hada hagyja el a jelenlévők száját.
Hazánkban sajnos üdítő kivétel az a szülészet, ahol nem ezen protokoll szerint zajlik a baba világra segítése. A szülészeti erőszak elterjedtebb, mint azt gondolnánk, a világhálón, vagy a hírekben napvilágot látott néhány eset csak a jéghegy csúcsa. Az évszázados hagyományban gyökerező berögződés miatt tragédiának kell ahhoz történnie, hogy a nő nyilvánosan vállalja negatív élményét. A szülőszobán történt kellemetlenségekről nem illik beszélni, kizárólag a jóra szabad emlékezni, hiszen minden édesanyának az a legfontosabb, hogy csecsemőjével együtt épen és egészségesen kijutottak onnan. Az teljesen mellékes, milyen áron, illetve hosszútávon milyen következményei lehetnek – kutatások szerint a szülésélmény egy életre rányomhatja bélyegét az anya-gyermek kapcsolatra, a nőben gyakran áttörhetetlen, csak szakember segítségével oldható gátat teremthet.
A szerencsések közé tartozom, két gyermekem születése gyorsan, a lehető legprofibb és legemberségesebb körülmények közt zajlott – a kislányom még választott orvos, a kisfiam pedig az ügyeletes doktor, valamint a csodás nővérkék részvételével zökkenőmentesen érkezett meg a világra. A kórházban töltött napjaim alatt nem volt mindenki ilyen szerencsés... Nem hiszem, hogy társadalmunkban van olyan nő, aki ne találkozott volna a szülészeti erőszak valamilyen formájával.
Az éremnek természetesen két oldala van. Egy-egy trauma alkalmával mindkét fél sérül, a komplikált, elhúzódó, esetenként tragikus végkimenetelű szülés nem csak a nőt, de a személyzetet is megviseli, aki a jövőben ezt érthető módon igyekszik elkerülni, akár felesleges, de a számára biztonságos beavatkozások árán is. Ördögi, egyelőre megszakíthatatlan körnek tűnik ez. Szokásjog diktálta normák, egy érinthetetlen kórházi rendszerben, ahol a nőnek hallgatni kell, és tenni, amit mondanak neki.
A szülés fáj. Baromira. De fel lehet rá készülni, tenni azért, hogy megkönnyítsük a saját, és a szülést vezető szakemberek dolgát is. S a kulcs talán ebben, a kölcsönös fejlődni akarásban rejlik. Az érintetteken kívül más úgysem fogja a szülő nőkért felemelni a hangját, csak ők tehetnek ezen állapotok ellen. Edukációval, a megfelelő információk átadásával, hogy a mi gyermekeink többnyire már ne a megalázottságuk színtereként, hanem valóban életük legszebb pillanataként éljék meg a kisbabájuk születését.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
