HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Szokott-e vért adni?
Rendszeres véradó vagyok. 11%
Időnként részt veszek véradási akcióban. 9%
Sürgős esetben adtam már vért. 4%
Egészségi okokból nem tehetem meg. 26%
Nem szoktam vért adni 50%
A tudomány mai állása szerint az emberi vér csakis emberi vérrel pótolható, így a véradás tényleg életet ment. Pontosabban: egy véradó három beteg életét mentheti meg.
Internetes kiadásunkban feltett heti körkérdésünk válaszadói közül sokan tisztában vannak ezzel, hisz egynegyedük vagy rendszeresen, vagy időnként vesz részt ilyen akciókban, illetve sürgős esetben adott már vért. A kérdésre felelők egynegyede egészségügyi okokból nem kapcsolódhat be az életmentésnek ebbe a legelterjedtebb formájába. A válaszadók fele pedig nem szokott vért adni.
Ez persze változhat, hisz ha szerettünk, vagy magunk szorulunk rá az életmentő vérre, az megváltoztathatja a viszonyulásunkat, talán ennek hatására időnként mi is eleget teszünk a véradásra buzdító felhívásnak. Csatlakozunk azokhoz a humanizmusból csillagos ötösre vizsgázó személyekhez, akik számukra teljesen ismeretlen emberek életben maradásához, gyógyulásához járulnak hozzá. Érdemes a Vajdasági Vöröskereszt honlapját böngészni, hol adhatunk vért az elkövetkező időszakban: most csütörtökön többek között Zomborban, a Vöröskereszt helyiségeiben, az apatini könyvtárban, a törökbecsei nyugdíjas-otthonban, pénteken délelőtt például Nagybecskerek főterén várják az önkéntes véradókat.
„De mi hasznom van nekem ebből?” – teheti fel esetleg valaki a kérdést. Akinek nem elegendő a jó érzés, hogy segíthet az igazán bajban levőkön, akkor talán érdemes megemlíteni azt, hogy az önkéntes véradás a véradó egészségét is szolgálja. Hiszen a kötelező tesztek elvégzése után nemcsak a vércsoportját ismerheti meg, a szűrővizsgálat kiterjed például a HIV, a hepatitisz-B, a hepatitisz-C kimutatására is.
Nem véletlenül tudakoltuk épp most olvasóinktól, hogy szoktak-e vért adni. Ma, május 8-án van a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold napja.
A vöröskeresztes mozgalom ötlete Jean-Henri Dunant svájci üzletembertől származik, aki 1859-ben megszervezte a solferinói csatatérről, a környező lakosság segítségével, a csatatéren maradt sebesültek ellátását. Látta, ahogyan a csata végén, napnyugta után a skapuláréjukon vörös színű keresztet viselő kamilliánus szerzetesek ellátják a sebesülteket és eltemetik az elhunytakat. Mivel a 40 ezer sebesült vagy katona ellátásához a szerzetesek kevesen voltak, Dunant, elborzadva a látottakon, üzleti útját megszakítva a helyi asszonyok segítségével próbált meg segíteni a sebesülteken. Ő javasolta: minden országban létre kellene hozni egy segélyszervezetet, amely olyan önkéntesekből áll, akik háború idején a sebesülteket ápolják, és nemzetközi egyezményt kellene kötni a harcmezőn maradt sebesültek, valamint ápolóik védelméről olyan módon, hogy részükre semleges státuszt biztosítanak. Már 1864-ben megszületett az első nemzetközi egyezmény a háborús sebesültek megkülönböztetés nélküli védelméről. Nemcsak ezt, hanem a hadifoglyokkal való bánásmódról, valamint a polgári lakosság védelméről szóló egyezményt is azóta minden háború alkalmával többszörösen megszegték már. Ám a Vöröskereszt azóta is háborúban és békében egyaránt folyamatosan jelen van, tevékenykedik. Békeidőben a földrengés, árvíz, tűzvész áldozatainak igyekszik segítséget nyújtani. Illetve, gondoljunk a rászorulók részére működtetett ingyenkonyhákra, az élelmiszer- és ruhacsomagokra, a hajléktalanoknak fenntartott melegedőkre. Sok a rászoruló, a pénz kevés, úgyhogy más emberbaráti szervezeteknek, civil, egyházi tömörüléseknek is jut bőven tennivaló, de a Vöröskereszt – munkatársai, önkéntesei révén – lehetőségeihez képest igyekszik helytállni. Gondoljunk csak az elsősegélynyújtó tanfolyamaikra. Mennyire fontos tudnunk azt, mit kell megtennünk villámgyorsan a mentők érkezéséig, ha szerettünk sebéből ömlik a vér, leöntötte magát forró olajjal, vagy épp megakadt valami a torkán, ha munkatársunk, az utcán egy járókelő rosszul lesz, eszméletét veszti, balesetet szenved. És hányan megyünk el közönyösen a vöröskeresztesek mellett, amikor a főtéren az újraélesztési ismereteket próbálják átadni nekünk? Holott, ha még másutt nem volt alkalmunk megtanulni, és néhány percre megállnánk, elsajátíthatnánk a teendőket, adott esetben életet menthetnénk.
Diákkorunkban grimaszokat vágtunk, a szemünket forgattuk, sóhajtoztunk, amikor kiosztották a vöröskeresztes listákat, és mentünk rokonokhoz, szomszédokhoz, ismerősökhöz néhány dináros pénzadományokat gyűjteni. Nemigen akadt jelentkező, amikor piacnapon a vöröskeresztes perselybe kellett a bevásárlásból hazafelé igyekvő háziasszonyoktól adományt kérni. Holott ennek is megvolt a pedagógiai célja: a szolidaritásra, a nálunk elesettebbeknek való segítségnyújtásra igyekezett nevelni bennünket. Még akkor is, ha ez akkor nem tudatosult bennünk.
„Az állam kötelessége gondoskodni arról, hogy senki se legyen éhes, hajléktalan, mindenki megkapja a kellő egészségügyi ellátást” – mondhatja megint bárki. Holott a szolidaritás épp a tehetősebb, fejlett országokban a legnagyobb. Visszakanyarodva eredeti témánkhoz, a váradáshoz: a WHO adatai szerint amíg a magasabb jövedelmű országokban ezer személyből átlagosan 31–32 ad évente vért, a szegényebb országokban ezer lakosból mindössze 5.
Sokszor találjuk szembe magunkat a fájó közönnyel, ám milyen jó látni azt, hogy ha egy-egy beteg kisgyermek gyógykezelésére gyűjtenek, vagy valaki otthona megsemmisül, milyen sokan adakoznak, mennyien segítenek önzetlenül. Elvégre, bármennyire is közhelynek hangzik, mégis megcáfolhatatlan tény, hogy jónak lenni jó! Vagy ahogyan Máté evangéliumában olvashatjuk Jézus tanításáról: „ Amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.”
Nyitókép: Pixabay
