Az erőteljes jobbra tolódás az európai parlamenti (EP-) választások egyik nyilvánvaló eredménye. Az uniós polgárok a múlt héten döntötték el, kik is képviseljék őket a – brüsszeli és strasbourgi székhellyel rendelkező – 720 tagú testületben a következő öt évben. A legtöbb szavazat, illetve mandátum ezúttal is a mérsékelt jobboldalnak, az EP erőviszonyait évtizedek óta érdemben meghatározó konzervatív Európai Néppártnak (EPP) jutott. A balközép, vagyis a szocialistákat és a szociáldemokratákat összefogó pártcsalád (S&D) – a hagyományokkal összhangban – a másik kulcsfontosságú tényező az EP-ben. Ismét a második helyen végzett.
Korábban jól el voltak egymással: tandemben szavaztak, együtt támogattak ügyeket, vagy ha úgy ítélték meg, utasítottak el bármit. Saját belátás szerint intézték az intézni valókat, mivelhogy többséggel rendelkeztek.
A régi szép idők azonban a 2019-ben tartott előző voksolássorozat után véget értek. A népszerűség- és mandátumvesztés ellenére megőrizték ugyan korábbi vezető pozícióikat az uniós parlamentben, ám odalett a többségük. Ennek biztosítása érdekében összefogtak a centrista liberálisokkal (RE), s olykor a zöldekkel (Greens/EFA).
A minap befejeződött EP-választásokon ismét fordult a szerencse, illetve a választók kedve. A konzervatívok és a balközép ugyan megőrizte politikai súlyát az Unió parlamentjében (az EPP marad továbbra is a legerősebb, az S&D pedig a második), de a szavazattöbbséghez ez édeskevés. Ismét segítséget, támogatást kell majd kérniük. Legalább egy pártcsaládtól. Hacsak nem akarják, hogy a szélsőséges, EU-ellenes, euroszkeptikus, populista, nacionalista, idegenellenes és hasonszőrű politikai erőkből verbuválódó frakciók a fejükre nőjenek, s ellenzékből előretörjenek. Márpedig nem akarják, sőt abban érdekeltek, hogy ezeket az erőket minél jobban visszaszorítsák. Merthogy megerősödtek, elsősorban a jobboldalon, s ez haraggal tölti el a mérsékelt ellenfeleiket.
Néhol látványos eredményeket könyveltek el a szélsőjobboldali erők. Ám az általuk vizionált hatalmas áttörésre az EP-ben képtelennek bizonyultak, amiért pedig ők duzzognak. Franciaországban azonban példátlan arányú győzelmükkel a kormány bukását idézték elő. Szinte pillanatok alatt. Amikor ugyanis kiderült, hogy a szélsőjobb zászlóshajója, a Nemzeti Tömörülés (RN) a szavazatok majdnem egyharmadának megszerzésével harminc képviselői helyet biztosított magának az EP-ben, Emmanuel Macron államfő bejelentette a törvényhozás feloszlatását, s előrehozott választást hirdetett, amelyet az EU második legfontosabb hatalmának területén két fordulóban tartanak meg a nyáron.
Bár a döntés nagy meglepetést keltett, Macron így látta jónak. Szem előtt tartva azt a tényt is, hogy liberális-centrista pártszövetsége, a Szükségünk van Európára (BE) súlyos kudarcot, katasztrofális vereséget szenvedett az EP-választáson. A francia szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok, amelyek a szavazatok majdnem felét szerezték meg, másként látják. Nekik nincs szükségük az EU-ra, vagy ha mégis, akkor legfeljebb lebutított formában.
A szélsőjobboldal figyelemre méltó választási sikert ért el még Hollandiában, Romániában és Németországban. Mindenütt a második helyre tornázta föl magát. Ausztriában meg az elsőre.
Célkitűzéseiket a legmarkánsabban talán Geert Wilders, a szélsőséges holland Szabadságpárt (PVV) elnöke fogalmazta meg. A kampányban arról beszélt, hogy olyan erővel kell rendelkezniük az EP-ben, amelynek segítségével a nekik megfelelő módon változtathatják meg az uniós szabályokat, s ezáltal visszavehetik az irányítást a saját kezükbe. Ergo: ne az EU intézményeiben döntsenek arról, hogy milyen legyen a tagországok politikája, hanem otthon, a nemzeti parlamentben, s így külső, vagyis uniós (brüsszeli) beleszólás nélkül intézhessék az ügyeiket.
Ez lényegében a – több évtized alatt – jelenlegi szintjére emelt EU lebontását jelentené, amit a mérsékelt jobboldali és baloldali pártok az EP-ben elutasítanak, a liberálisokkal és a zöldekkel együtt. Az EU meghatározó hatalmaival az élen.
Az EP második legnagyobb frakciójaként a szocialisták már felajánlották az együttműködést a győztes jobbközép Európai Néppártnak, de figyelmeztették is, hogy nem működnek együtt vele, ha megpróbál nyitni a szélsőjobboldali Identitás és Demokrácia (ID) pártcsalád, vagy a „csak” euroszkeptikusnak, populistának és radikális jobboldalinak tartott Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) felé, amelynek meghatározó erejét a Giorgia Meloni olasz kormányfő vezette Olaszország Testvérei (FdI) képezi.
Ezek a párt(család)ok ugyanis a jelenleg ismert EU-t akarják lebontani, de legalábbis a végletekig „felhígítani”. Miközben a többség, vagyis a konzervatívok, a mérsékelt baloldal, a liberálisok és a zöldek ennek az ellenkezőjére törekszenek. Még egy olyan nehéz időszakban is, amikor kívülről és belülről rengeteg politikai támadás éri a közösséget. És amikor Európa háborútól hangos, a világ óriási átalakuláson megy keresztül és több ország is szeretne mielőbb bejutni az Unióba.
Előbb azonban az EU-t kell(ene) megújítani, átalakítani és megreformálni (például a közös költségvetésből származó pénzek előkészítése és elosztása terén, de a döntéshozatali szabályok vonatkozásában is). Korábban már többször felvetődött ez az ötlet, ám vajmi kevés valósult meg belőle. Itt-ott szépítgették, javítgatták a rendszert, de az érdemi változtatásokra nem került sor. Márpedig ez elkerülhetetlen, ha a közösség túl akarja élni, illetve helyt akar állni a – globális geopolitikai átrendeződés miatt látványosan – tömbösödő világban, ahol egy-egy nagy erőcentrum (főhatalom) köré összpontosul majd minden. A központok egyike lehet(ne) az EU is, ha igazodik az idők kihívásaihoz. És képes lesz megerősíteni gazdaságát, versenyképességét, csökkenteni a bürokráciát, továbbá kialakítani a hatékony biztonság- és védelempolitikát, folytatni az integráció elmélyítését, hatékonyabbá tenni a klíma- és környezetvédelmet, javítani a szociális biztonságot, s természetesen kezelni az illegális bevándorlás okozta gondokat.
Ha a közösségi politika komolyan veszi magát, nem engedheti meg a korábbi üres szónoklatok és ígérgetések folytatását, hanem végre választ kell találnia az égető kérdésekre és a lakossági félelmekre.
Az újonnan megválasztott EP fontos szerepet játszhat a problémák kezelésében, esetleg (részleges) megoldásában, az EU két legfontosabb döntéshozó testületével, az Európai Bizottsággal és a tagországok csúcsvezetőit tömörítő Európai Tanáccsal. Ebben a kihívásokkal zsúfolt korszakváltó időszakban nagy segítségére lenne az EU-nak és csúcsintézményeinek még egy nagy formátumú, s széles körben tisztelt, elismert politikai vezető is, aki szükség esetén képes lenne kompromisszumot találni a nehéz döntési helyzetekben. Ám ilyet jelenleg lámpással sem találni.
Nyitókép: AP via Beta
