Szombat óta véglegesnek tekinthető a 199 tagú magyar parlament összetétele: 135 képviselője lesz a kormánypárti koalíciónak, 57 az ellenzéki összefogásnak, 6 a Mi Hazánk Mozgalomnak és 1 a német nemzetiségnek. A Fidesz–KDNP soha nem látott, 3 milliónál több szavazatot kapott az országos listán, így megszerezte a voksok 54 százalékát, az ellenzék viszont mindössze 34 százalékot, elszenvedve ezzel az utóbbi harminc év legnagyobb vereségét. Erre mondják azt a szakemberek – elemzők, közvélemény-kutatók, politológusok és politikusok –, hogy ilyen elsöprő Fidesz–KDNP-győzelemre senki sem számított. Hozzátehetnénk, hogy a laikusok kivételével, akik ehhez a szakmához nem értenek, de számtalan okot föl tudnak hozni az eredmény magyarázatára, onnan kezdve, hogy ők kit s miért választanának. Ilyen alapon az volt a legvalószínűbb, hogy a Fidesz az eddigieknél nagyobb fölénnyel győz, mert a nép mégiscsak tudja, mi történik körülötte, legfőképp pedig: mit várhatna a fordulat után.
A nyilván amerikai szél hozta előválasztás abban a tekintetben nem elvetendő, hogy a Fidesz összefogás nélkül nem győzhető le. Eddigi kormányzásának eredményei ugyanis akkora előnyt biztosan hoztak számára, hogy ha az ellenzéki pártok jelöltjei egymás ellen is versenyre kelnek, a nevető harmadik a Fidesz lesz.
Az ellentétek azonban már az előválasztáson előbukkantak, a kisebb-nagyobb súrlódásokból bárki kiolvashatta, hogy ez az összefogás kormányzásképtelen lesz, ha véletlenül hatalomra kerül. Márpedig józan gondolkodású ember nem vágja maga alatt a fát, nem szavaz olyanokra, akik nagy eséllyel – 2006 után ismét – a szakadék felé irányítják az országot, miközben lefaragnak a lakosság anyagi jólétéből. A döcögő előválasztás végén vált egyértelművé, hogy egy elképesztően alkalmatlan személy került miniszterelnök-jelöltként az élre. Márki-Zay Péter ténykedése a kampányban azokat a szavazókat is az összefogás ellen hangolhatta, akik nem szimpatizálnak a Fidesszel. Mert ne számítson éljenzésre az, aki hidegebb szobát és több pulóvert javasol a polgároknak rezsicsökkentés helyett; fegyvereket és akár katonákat is küldene az orosz–ukrán háborúba. Ugyanez az ember akkor sem várhat el ovációt, ha tanulatlan, buta, iszákos népnek mondja a vidékieket, mert annyira mégsem buták és részegesek, hogy önérzetükben megsértve rá adják le szavazatukat. Így nyer meg a Fidesz a 88 vidéki egyéni választókerületből 86-ot. Emellett közepes politikai érzékkel megáldott jelölt aligha emlegeti a nagy nyilvánosság előtt, hogy ők a szövetségben a kommunistákat és a fasisztákat is képviselik.
Markáns vezéregyéniség nélkül – gyakran ellenkampánynak tűnő föllépés mellett – nem volt esélye az ellenzéknek a győzelemre. Javarészt azok szavaztak rájuk, akiknek Orbán Viktor bármi áron történő megbuktatása volt a céljuk, a jövővel pedig nem foglalkoznak. Ide sorolható a „budapesti elit”, igaz, a szavazatok számát tekintve a fővárosban is előbbre lépett a Fidesz, de így is csupán egyetlen képviselője lett. Pedig a helyhatósági választásokon előretört ellenzék két-három év alatt nem sokat bizonyított.
A szomszédságban zajló háborúhoz való viszonyulás szintén a Fidesz malmára hajthatta a vizet: kétségtelen, hogy határozott háborúellenességével Orbán Viktor több támogatót szerzett, mint Márki-Zay annak meglebegtetésével, hogy esetleg Magyarország is bekapcsolódhat a harcokba.
Bizonyos, hogy szinte lehetetlen egységes politikát és ezt propagáló kampányt létrehozni egy olyan társulásban, amelyben baloldaliak, liberálisok és állítólag „jó útra tért” szélsőjobbosok is vannak, vagy hogy stílusosak maradjunk: „a fasisztáktól a kommunistákig” mindenki. Közös platform, program és kormányzási elképzelés nélkül pedig sok jót nem várhattak. Amit Márki-Zay ígért, az viszont inkább elriasztó volt a jóléti társadalomra számító nép számára. A Fidesz az eddigi, baloldali vonásokat is mutató gondoskodó politikájával szemben az ellenzék a globalista Nyugat elképzeléseit szajkózta, és semmi kecsegtetőt nem tudott fölkínálni. A háborús téma által pedig a gondoskodás mellé a kormánypártok részéről társult a védelmezői szerep is.
Az ellenzék nagy bukásának tehát elsősorban önmaga az oka: mindenre nemet mondani, amit az ellenfél ígér. A kormánypártok várható sikerére már a tavaly október 23-ai Békemenet alapján következtetni lehetett, amikor a hatalmas tömeg mellett eltörpült az ellenzéki nagygyűlés közönsége. A március 15-ei fölvonulás a korábbiakat csak megerősítette.
Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szavazók két kormányfőjelölt közül is választottak, ebben a tekintetben a csata régen eldőlt: Orbán Viktorral egy erősebb ellenfél sem vehette volna föl a versenyt. Ezt a közvélemény-kutatások elég pontosan kimutatták. Azt pedig sok jelből megállapíthattuk, hogy Márki-Zaytól a „sajátjai” is hamar elfordultak, komoly támogatást nem nyújtottak neki. Lehet, hogy Gyurcsány Ferenc, az ellenzék legerősebb pártjának vezetője már korán látta a várható bukást, így egy kívülállóra (párt nélküli polgármesterre) osztották a bűnbak szerepét.
A számos kérdésben tanácstalan vagy találgató elemzők arra mutatnak rá, hogy az ellenzék nem ismeri a vidéket, az országot. Csapdahelyzet ez, amikor a megfelelési kényszer a nyugati elvárások teljesítésére hajtja őket, miközben az ilyen politikával nem juthatnak hatalomra, ha nem hajlanak a nemzeti érdekek érvényesítése felé is. A nemzeti elem viszont nem alkotórésze a balliberális ideológiának és politikának, ezért esélytelenek.
Ha már elsősorban az ellenzékkel foglalkozunk – miközben önálló indulással két-három párt be sem jutott volna a parlamentbe –, meg kell említenünk, hogy új párt képviselőivel bővült az Országgyűlés. Színre lépett a radikális jobboldalt képviselő Mi Hazánk Mozgalom. Az előrejelzések nem azt mutatták, hogy átlépi a küszöböt, a Jobbik pálfordulása után azonban ez mégsem mondható nagy meglepetésnek. És az sem volna meglepő, ha tovább erősödne. Ezzel ismét van a Fidesznek jobbról is ellenfele.
