Az egyik legutóbbi felmérés eredményei között olvashattuk, hogy Szerbiában a legalacsonyabb a régióban az Európai Unió támogatottsága, a csatlakozás politikájának hívei 40 százalékot tesznek ki a felnőtt népességen belül az Ipsos kimutatása alapján, miközben a többi csatlakozásra váró régióbeli országban, ha vannak is visszaesések, azok nem ennyire markánsak és folyamatosak. Szerbiában továbbra is az Egyesült Államokat jelöli meg az emberek döntő többsége legnagyobb ellenségként, igaz, ebben nem vagyunk egyedül, a szomszédos Montenegróban is ilyen a helyzet, ami azért lehet meglepő, mert az ország már NATO-tagállam, mely, ezáltal, szerződéses alapon élvezi az USA védelmét, amennyiben bármilyen támadás érné. A közvélemény azonban közvélemény, s mint olyan, befolyásolható, alakítható, formálható.
Ha feltesszük a kérdést, ki a felelős azért, hogy Szerbiában egyre kevésbé jönnek lázba az emberek az EU hallatán, három biztos felelőst is meg lehet jelölni: egyrészt magát az Európai Uniót, másrészt a mindenkori szerbiai államvezetőséget, harmadrészt pedig bennünket, mindennapi embereket is. De haladjunk szépen sorjában!
Nem számít nagy titok felfedésének, ha kijelentjük, hogy Brüsszel az utóbbi időben nem törte különösebben magát a bővítés felgyorsítása érdekében, fókuszában egészen más, számára sokkal fontosabb kérdések álltak, mint amilyen például a gazdasági problémák, a migrációs kérdések, majd a háborús konfliktusok. Ezek voltak annyira erős válságok, hogy megrázzák az EU-t, s noha drasztikus, drámai fordulatok nem következtek be az európai politikában és az EU belső berendezkedésében, arra elegek voltak, hogy magára figyeljen a közösség, s a rajta kívül eső európai területekre vonatkozóan legfeljebb elvárásokon alapuló kommunikációt alkalmazzon, ami nem számít túl nyerőnek egyik ország esetében sem. Az ukrajnai háború kitörését követően, a legújabb európai parlamenti választások után, vannak elmozdulások, az Európai Bizottság hatmilliárd eurós növekedési tervet fogadott el a nyugat-balkáni országok számára, a bővítést geopolitikai stratégiai prioritásként kezdték sokan értelmezni, ezáltal elképzelhető az is, hogy gyorsul a folyamat.
Ha a szerb államvezetőség felelősségéről beszélünk, az elsősorban abban a tényben ragadható meg, hogy soha nem törekedett eléggé azt kommunikálni az emberek felé, hogy az EU segíti a legnagyobb mértékben Szerbia előrelendülését, hogy a legmagasabb vissza nem térítendő támogatási összegek innen érkeznek az országba, s – úgy általában véve – az EU kapcsán a támogatást mindig megszokottnak, az elvárásokat pedig zsarolásnak mutatják szerepléseikben a vezető politikusok. Éppen ezért lehet már hosszú évek, évtizedek óta az a helyzet, hogy a szerbiai polgárok többsége meg van győződve róla, hogy Oroszország és Kína az ország legnagyobb támogatója – ezekről a támogatásokról esik mindig a legtöbb szó a kormánykommunikációban is.
A polgárok pedig annak alapján ítélnek, amit hallanak nap mint nap. Kevesen fogják azért kinyitni a böngészőt, hogy leellenőrizzék, mennyit ad Brüsszel, s mennyit Moszkva vagy Peking, mi számít „ingyen pénznek” s mi több generációs kölcsönnek, mennyire lenne jó, ha Szerbia az EU-n kívül maradna, lehetséges-e egyáltalán Oroszországhoz csatlakozni az EU helyett (igen, vannak, akik ezt hiszik), s megannyi más adatot, kijelentést, véleményt, valóságalapot ellenőrizni nap mint nap.
Ezek a fő okai annak, hogy ma ott tartunk: 2030 is korai időpontnak számít egy esetleges csatlakozáshoz, holott sokan azt gondolták 2000-ben, pár év alatt már uniós tagállam lehet Szerbia. Kérdés, hogy egy 2030-as népszavazáson, a csatlakozás elképzelt díszes kapujában állva, vajon hányan karikázzák majd be az igent, melyre sokan harminc évet vártak, s hányan „nullázzák” lazán le három évtized várakozását, reményét, formálisan is Európához tartozásának vágyát egy nemleges felelettel.
Nyitókép: Pixabay
