Most már napokon vagy heteken belül kiderül, hogy a hőmérsékleti értékek alapján hosszú forró nyárnak nevezhető időszakot nem hőmérsékleti értékek vonatkozásában hosszú forró ősz is követi-e majd, hiszen nem kevés az elégedetlenség egy-egy ágazat, társadalmi kérdés kapcsán az országban. Annyi bizonyos, hogy a mind a gazdák, mind a lítiumbányászat ellenzői, mind a tanügyi dolgozók látnak okot további megmozdulások szervezésére, s valamennyien úgy tartják, addig igenis van értelme a küzdelemnek, ameddig a hatalom „meg nem adja magát”, el nem fogadja a követeléseket. A pedagógus szakszervezetek november elsejére jelentették be következő munkabeszüntetésüket. Ahhoz sem fér sok kétség, hogy a lítiumbányászat ellen tüntetők sem fognak tétlen ülni a következő időszakban, eddig sem tették ezt. Hogy az ország politikai színterén mindez hoz-e bármilyen elmozdulást a hatalmi Szerb Haladó Párt népszerűsége terén, azt nem olyan nehéz megjósolni, hiszen tüntetések, lítiumügy eddig is volt, a párt támogatottsága, ennek ellenére, töretlen maradt, vagyis, általánosságban elmondható, hogy a problémák rendezésének a lehetőségét is éppen a hatalmi szervezetben, mondjuk ki, elsősorban az államfőben látják a tiltakozók. Az ellenzék szurkolhat annak, hogy sok legyen a forrongás országszerte, korábban azonban egyetlenegyszer sem tudta igazán kamatoztatni ezeket a helyzeteket, változást előidézni, függetlenül attól, hogy adott esetben választási manipulációkra is rá tudott mutatni.
A lítiumkitermelést ellenző megmozdulások újraindítását megelőzte egy meglehetősen éles hangnem által jellemzett többnapos parlamenti vita is. Mint ismeretes, az ellenzék kezdeményezte ezt a vitát, beterjesztve a ház elé a lítium kitermelését megtiltó törvénymódosításnak a javaslatát. Annak ellenére, hogy az oppozíció javaslatára került napirendre ez a vita, az ülés kezdete előtt már úgy tűnt, mintha a hatalmi koalíció szeretné jobban az ellenzéki javaslat megtárgyalását, mert, mint mondták, azzal rá tudnak mutatni arra, mennyire rossz, szégyenteljes elképzelései vannak ezeknek a pártoknak, hova vezetne, ha éppen ezek vennék kezükbe az ország irányítását. Végül is, amennyiben nem szavatolta volna a hatalmi párt a döntéshozási minimumot (kvórumot) a parlamentben, nem is lett volna az egészből semmi. Mind a két oldal nekifeszült tehát egy vitának, amelynek, az események ezen a pontján, aligha volt túl sok értelme, s figyelembe véve az egész ülésnek a lefolyását is, ugyanez állapítható meg. Mindenki elmondta ugyanazt, amit parlamenti vita nélkül is tudni lehetett, de az igazi probléma voltaképpen abban mutatkozott meg, hogy magának a vitának a középpontjában nem is a lítium kérdése, hanem egymás lejáratása, magyarán egy parlamentbe beköltöztetett politikai harc volt, amely szóhasználat és retorikai elemek tekintetében meglehetősen alpárinak számító mélypontokat is megélt. A lítium ügyét nem rendezték ezzel, nem tudni, lesz-e kitermelés vagy sem, az ellenzék más országok negatív példáit ismételgette hatalmi afférokat sejtve a bányászat mögött, a hatalom a lítium pozitív hatásaira fókuszált az ellenzékiek befeketítése mellett. Vagyis: kaptunk egy nagy vitát, amelynek az az eredménye, hogy lehet tovább vitatkozni és tüntetni, semmiképp sem az, hogy, tegyük fel, megnyugodhattak volna azt követően a természetvédők vagy a Jadar völgyének lakosai, s nem is az, hogy meggyőződhettünk volna egyik vagy a másik félnek a kompetenciájáról a kérdés kezelése kapcsán.
Az államfő korábban már közölte, hogy ma már kétszer kevesebben ellenzik az országban a lítiumnak a kihasználását, mint korábban, s meggyőződése, hogy ez a szám tovább csökken majd. Sok függ attól, hogy a hatalmi pártok kommunikációjának eredményeképp sikerül-e lokális problémává csökkenteni a jelenleg még országos problémaként kezelt témát. Ha a sok politikai adok-kapok, mellébeszélés, ködösítés, haszonszerzés egyik és másik térfélen is folytatódik, alighanem az a probléma iránti közömbösség irányába, s a kérdés jelentőségének zsugorítása felé vezet. Ebben az esetben pedig a kormánypárt nevezheti majd magát győztesnek.
