Néhai szerkesztőtársaimmal, N. Czirok Ferenccel és Tóth Bélával húsz évvel ezelőtt, 2004. december 18-án mutattuk be Muzslán a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat első számát. A Sziveri János Művészeti Színpad gondozásában tizenkét éven keresztül megjelenő periodika bemutatkozó számának vezércikkében azt írtam, hogy a folyóirat „szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk”.
A világot valóban nem váltottuk meg, néhány elefántcsonttornyot azonban kétségtelenül leromboltunk. Közben együtt fejlődtünk, közösen vallottuk, hogy egyszerre vagyunk helyiek és globálisak, nemzetiek és regionálisak, s a magunk módján igyekeztünk hozzájárulni a szellemileg sokszínű közeg kialakulásához környezetünkben. Megtanultuk, hogy a kultúra önmaga lényegéből eredően csakis nyitott lehet: nem engedi magát kalodába csukatni, nem ismeri a bezártság fogalmát, folyvást kitörni vágyik, szárnyalni akar – határok és korlátok nélkül; hiszen csak abban az esetben jöhet létre pezsgő irodalmi és kulturális élet egy közösségen belül, akkor nyílnak valódi távlatok és kibontakozási lehetőségek, amikor átjárás van és párbeszéd folyik a műhelyek között.
A kulturális élet állapota a társadalom tükre. A kultúra reagál múltra, jelenre, és lehetséges jövőképet vázol elénk. Válaszok után kutatva kérdéseket fogalmaz meg létről, elmúlásról, korról, társadalmi helyzetről, emberi természetről. Nem az élet kiegészítője, hanem az élet maga. Az élet részeként változatos, ezért viszolyog mindenféle egyneműsítésre irányuló szándéktól. Elfogadja a másikat és a másmilyent, tisztában lévén azzal, hogy nyitottságával önmagát gyarapítja. Ezt teszi a más kulturális közegből érkező művek beemelésével is. A más nyelven íródott irodalmi alkotások lefordítása anyanyelvünkre sohasem az adott nyelv kultúráját, hanem csakis a magyar kultúrát gazdagítja. Mi is fordítottunk. A tizenkét év alatt húsz-egynéhány fordító közel hetven szerző művét ültette át angol, német, spanyol, szerb, horvát, szlovák, román, holland, svéd nyelvről magyarra.
A negyvennyolc lapszámban közel 4600 oldalon mintegy háromszáz magyar szerző verse, prózája, drámája, esszéje, kritikája, tanulmánya, tárcája és jegyzete jelent meg. Harmincöt vajdasági képzőművészt és fotóművészt mutattunk be. Képregényeket közöltünk. Filmekről, zenészekről, színházi előadásokról írtunk. Fiatal tehetségeknek adtunk lehetőséget a kibontakozásra. Számos műhelymunkát szerveztünk: többek között harmincan írtuk meg közösen a Volt egyszer egy november című naplót, huszonegyen indultunk irodalmi kalandtúrára az eltűnt Harmath Antal nyomában, és teret adtunk a periférikus műfajoknak, például helyi ízekkel megspékelt rémtörténet-novellapályázatot írtunk ki Horror Local néven.
A Sikoly folyóirat nem hozott létre sem nemzedéki, sem eszmei, sem művészi csoportot. Az efféle célkitűzés egyrészt ellentétben állt vezérgondolatommal, miszerint az irodalmi alkotás mindig egyéni tevékenység, minden igazi alkotó külön világ; másrészt pedig a kezdetektől fogva a legkülönfélébb értékek iránt nyitott folyóiratot törekedtünk készíteni szerkesztőtársaimmal, ami a tematikai és formai eklektikusság mellett a szerzőgárda változatosságát is feltételezte, sőt jelentős mértékben ez utóbbi biztosította az elsőt. A Sikoly nemcsak szavak szintjén hirdette a nyitottságot, hanem a gyakorlatban is. Ez nem azt jelenti, hogy a folyóirat állandó szerzői és munkatársai között nem jött volna létre egy keménymag (Csík Mónika, Fekete J. József, Kovács Jolánka, Sáfrány Attila, Sándor Róbert, Szögi Csaba stb.), ám mi sohasem működtünk irodalmi csoportként annak szokványos értelmében.
Azt vallottam, és vallom ma is, hogy hasztalan beszélünk egyetemes magyar irodalomról, ha nem ismerjük és nem olvassuk egymást. Ennek orvoslása érdekében igyekeztünk tőlünk telhetően javítani a helyzeten, és a Kárpát-medencében élő valamennyi magyar közösség képviselőinek is teret biztosítani a lapban, olykor külön összeállítást közöltünk egy-egy régió irodalmárainak a műveiből. Eközben sohasem feledkeztünk meg arról, hogy hol is élünk, ezért mélyinterjúkat készítettünk jelentős vajdasági magyar alkotókkal, többek között Németh István, Bogdán József, Sinkovits Péter, Gobby Fehér Gyula, Fekete J. József, Beszédes István, Nagy Farkas Dudás Erika írókkal, költőkkel.
Lendület, több ezer e-mail, megannyi pályázati űrlap, számos fellépés, sok-sok beszélgetés, érdemi diskurzus, némi vita, olykor egy kis csüggedés, majd újbóli lelkesedés – tizenkét év mérlege. Főszerkesztőként értelemszerűen nem lehetek elfogulatlan a Sikollyal szemben, nyolc évvel a megszűnte után azonban már hideg fővel megállapíthatom, hogy elvégezte a küldetését: lehetőségéhez mérten hozzájárult a szellemi tér kitágításához, a szellemi monolit fellazításához és a szellemi pluralizmus megteremtéséhez szűkebb pátriánkban. Szellemisége remélhetőleg tovább él azoknak a műveiben és gondolatiságában, akik valamilyen módon kivették a részüket abból az intellektuális utazásból, amelyet a folyóirat biztosított számukra/számunkra.
Nyitókép: Szellemi utazás a Sikollyal (Fotó: Sándor Zoltán felvétele)
