Anders egy reggel a tükörben megdöbbenve tapasztalja, hogy addigi fehér bőre az éjszaka folyamán mélybarnára sötétedett. Nem érti hogyan történhetett az átalakulás, mindenesetre nehezen fogadja el új önmagát. Előbb arra gondol, bűntény áldozata lett, vagy csak a képzelete szüleménye az egész. Bizalmatlan másokkal szemben, nem tudja azok hogyan tekintenek rá, és magától sem szökhet el, mert mindenhová követi a rossz érzés. Hogy időt nyerjen, a munkahelyén beteget jelent, csakhamar azonban rájön, hogy átváltozása nem egyedüli eset a névtelen városban, ahol él, sokan mások is átestek hasonló jellegű átlényegülésen. Mohsin Hamid brit-pakisztáni író Az utolsó fehér ember című regényében egy olyan lehetséges világot tár elénk, amelyben a bőrszín már nem sokat jelent, előtte azonban azt is felvázolja, hogy ennek az állapotnak az eléréséhez rögös út vezet.
Anders a titkát először csak barátnőjével, Oonával osztja meg, aki megértőnek bizonyul vele szemben. Anders beteg édesapja régi vágású férfiként egyáltalán nem örül fia metamorfózisának, de szülői ragaszkodásból kiáll mellette. A munkaadója azt mondja a fiatalembernek, hogy a helyében ő öngyilkosságot követett volna el. A média hatására Oona édesanyja úgy véli, hogy fajunk szervezett összeesküvés áldozata. A szerelmeseknek mindazonáltal nemcsak a családtagjaik és az ismerőseik előítéletével kell szembenézniük. Az átváltozások következtében a városban zavargások törnek ki, elterjed az erőszak, rendszeressé válnak a verekedések és lövöldözések, megjelennek a sápadt arcú militánsok, akik elüldöznék a településről az újdonsült színes bőrűeket, a rendőrség pedig nem sokat tesz, hogy megfékezze randalírozásukat. A társadalom képtelen uralni a helyzetet.
A közösségi oldalakon egyre inkább elszaporodnak az összeesküvés-elméletek, az események előrehaladtával megjelennek a fórumok a világ végéről, amelyek a történések függvényében a bolygó pusztulását vizionálják, sokan emiatt árufelhalmozásba kezdenek. Egyesek szerint ez egy hosszú időn át tervezett, jól átgondolt támadás a fehér faj ellen, mások ellenben betegségként értelmezik a jelenséget, ezért lázasan várják az ellenszer kifejlesztését, avagy a gyógyírt a bajra. A türelmetlenek alternatív megoldásokhoz folyamodnak, olykor találkozni olyan bejegyzéssel, miszerint bizonyos főzetek alkalmazásával valakinek sikerült újra „kifehérednie”, sajnos olyan esetekről is lehet olvasni, hogy valaki belehalt az adott szer alkalmazásába. Különleges öngyilkosságról is hallani: egy fehér bőrű ember megölt egy színes bőrű embert, ám kiderült: a kettő egy és ugyanaz a személy volt.
A meditatív hangvételének következtében szuggesztív hatású Az utolsó fehér ember nem elődök nélküli mű, gondoljunk csak Kafka Az átváltozás című elbeszélésére, Camus A pestis vagy Saramago Vakság című regényére. A tanmese újszerűsége számunkra abban rejlik, hogy művében a szerző korunk kihívásaira reagál. Ilyenek az idegengyűlölet, az ismeretlentől és a másmilyentől való a félelem, a rasszizmus, a közösségi oldalakon terjedő összeesküvés-elméletek mérgező hatása, a médiamanipuláció és a gyűlöletkeltés, az agresszivitás terjedése, az egyre többekben elhatalmasodó kiszolgáltatottság-érzet, nem utolsósorban az elhangzottakból eredő félelem, hiszen az ember már úgy érzi, hogy a körülötte lévő társadalomban mindenhol veszély leselkedik rá, a regény tágabb értelmezésében pedig a menekültválságra és a koronavírus-járványra is találunk utaló részeket.
Az alapszituációból kifolyólag a mű számos elgondolkodtató témát vet fel. Ilyen elsősorban az, hogy előítéleteink és beidegződéseink mennyire befolyásolják világnézetünket és meglátásainkat, azt sugallva, hogy nagyon sokszor hiányzik bennünk az empátia és a nyitottság a másik iránt. Az is izgalmas kérdés, vajon hogyan viszonyul az ember korábbi énjéhez, adott esetben fehér bőrűként töltött múltjához, ha tudja, hogy bőrszíne megváltozása csak egyike a változásoknak, amelyeken átesett és még csak nem is a legjelentősebb. Ez a lehetőség számos másikat kínál: mi a véleményem korábbi álláspontomról bizonyos társadalmi kérdésben, hogyan ítélem meg múltbéli cselekedetem, mennyire érzem közelinek régi önmagamat. Különösen érdemes eltöprengeni ezeken, ha tisztában vagyunk azzal, hogy „az, ahogy mások viselkednek az emberrel, igenis megváltoztatja az embert”.
Minden katasztrófa rengeteg próbatétellel szembesít, a többségen ilyen helyzetekben rendszerint úrrá lesz a bizonytalanság, a balsors következtében ugyanakkor az emberek levetkezhetik egymás iránti fenntartásaikat, és közelebb kerülhetnek egymáshoz. Annak ellenére, hogy minden lakosa átváltozik, a regénybéli városban minden marad a régiben. A megállapítás fordítva is érvényes: attól még semmi lényeges nem változik meg a településen, hogy az ott élők kicserélték a bőrszínüket. Álmodni és érezni ugyanúgy tudnak, mint előtte, a magától adott külső jellemvonás helyes vagy helytelen voltának a megítélése minden esetben társadalmi reflexió kérdése, Az utolsó fehér ember lényegbe vágó kérdése éppen az, hogy közösségi beidegződéseink mennyire teszik lehetővé azt, hogy önmagunk legyünk. Hiszem azt, hogy senki sem születik gyűlölködőnek: a gyűlöletet tanítják.
Nyitókép: Jelenkor, Budapest, 2024, 172 oldal
