Április első napjaiban a Száván egy jelentős árhullám söpört végig, amelyre oda se néztünk. Annak ellenére sem figyeltünk fel rá, hogy Sremska Mitrovicánál a vízállás megközelítette, Šabacnál pedig bőven túl is szárnyalta a rendkívüli árvízvédelmi szintet. Az oda nem figyelésnek nem az az oka, hogy az országban már huzamosabb ideje tart a politikai gyomrozás, és ezért a folyókon – most éppen a Száván – levonuló víztömegek még akkor sem híradóképesek, ha ilyen magasak. Másról van szó.
A Száván tizenegy évvel ezelőtt vonult le a mindenkori legnagyobb árhullám, és annak méreteire meg időtartamára visszaemlékezők a mostaniban nem láttak még annyi fantáziát sem, hogy szót ejtsenek róla. Érintőlegesen: akkor igencsak szorult a kapca. Kissé részletesebben: Sremska Mitrovicánál akkor +869 centiméteres szinten tetőzött a folyó, most +680-nál megtorpant. Durván saccolva a legnagyobb víztől való kétméteres lemaradás esetén a fokozott odafigyelés indokolatlan. Érvényes ez a šabaci mércére is, ahol most nagyjából +520 centis volt a vízállás a 2014. évi +664-essel szemben. Amikor a történet a „kiönt”-ről vagy a „nem önt ki”-ről szól, a szintkülönbség pedig másfél méter, akkor a hamletinek itt semmi keresnivalója nincs. Nem önt ki, és kész! Van azonban a történetben valami más is.
Az árhullám meglehetősen alacsony vízszintre futott be, Šabacnál kevesebb, mint két hétig feszítette a húrt, majd néhány napos stagnálás után apadni kezdett. Ez a jelenség Sremska Mitrovicánál is megismétlődött, az értékek közötti különbségek a szelvény jellege, valamint a vízmércék nullpontjának tengerszint feletti magassága miatt vannak. Ahhoz, hogy úri hidegvérrel végignézzünk egy ekkora áradást, és sem a politikum, sem a paranoiások ne reagáljanak a tőlük megszokott módon, az is hozzájárult, hogy a Száva horvátországi szakaszán ugyancsak magas volt a vízállás, de kiolvasható volt, hogy a jobb oldali – a boszniai – mellékfolyók nem fogják fokozni a vízügyi helyzetet. És beleszóltak a víztározók is, mármint a vízvisszatartás. Horvátország területén – mintha nem egy ország lettünk volna még nem is olyan régen – a folyók mentén víztározókat alakítottak ki. Ezek szerepe a vízvisszatartás. Amikor sok a víz, a mederben levő feleslegeket oda engedik ki, és ha kell, van honnan elővenni. Ez a vízvisszatartás nagyban csökkenti az árvízveszélyt a folyónak azon szakaszain is, ahol a folyótól minden talpalatnyi területet elvettek, mert... Ezeknek a retencióknak a kialakítása azonban csupán abban nyilvánult meg, hogy a fővédgátat nem a főmeder peremén alakították ki, hanem tőle távol, olykor több kilométeres távolságban. Tehát a hullámtéren, amelynek elöntése fájdalommentes és élettanilag fontos. Emlékeztetünk arra, hogy a tavalyi szeptemberi dunai áradás alkalmával is ezek a víztározók nyirbálták meg az árhullámot.
Voltak időszakok, évszázadokon át tartottak, amikor az árvízvédelem abban nyilvánult meg, hogy a gátakat minél magasabbra emelték. Úgyszintén voltak idők – a gátépítések előtt –, amikor a vizek minél gyorsabb áthaladása volt a cél. Tisza-szabályozás, Duna-szabályozás... A szabályozás alatt a megrövidítést kell érteni. Tehát minél rövidebb idő alatt meg kellett szabadulni a vizektől. Talán semmit sem csináltunk meg olyan jól, mint ezt. Vagy, ha úgy tetszik, semmiben sem voltunk ennyire következetesek. A vizeket ugyanis azóta is utánozhatatlan gyorsasággal söpörjük ki tájainkról, és küldjük őket tovább. Az árhullámoknak, a nagyvizeknek a fővédgátak között való kiutasítása – a többi hasonló beavatkozással együtt – a táj kiszáradásához vezet. Azonnal ki kell mondani, a folyókon épített duzzasztók ezt nem akadályozzák meg, csupán annak csalóka látszatát keltik, hogy van elég víz. Mihez elég?
Az utóbbi napok hidegebb időjárása, a kisebb esőzések, sőt a helyenként lehullott hó is azt a reményt ébresztette fel, hogy vízügyi vérképünk feljavulhat. Nem vagyunk ünneprontók, de legyünk reálisak, és mondjuk ki: amennyi hullott, az kevés. A rendelkezésre álló adatok szerint sem a Duna, sem a Tisza vízgyűjtőjének hegyvidéki részén nem növekedett a hóvízkészlet. A Dunáén olyan kevés van, hogy az nem fog beleszólni a folyó vízszintjének alakulásába, a Tisza vízgyűjtője pedig gyakorlatilag hómentes. A Tiszán az elkövetkező napokban lassú apadás várható, a Dunán valamivel gyorsabb. A Közép-Duna felső szakaszán, a komárom–esztergom–nagymarosi szakaszon a folyó vízszintje ezt az apadást követően kevesebb mint egy méterrel lesz a mindenkori legalacsonyabb szint felett. Tegyük hozzá, áprilisban ennyi, miközben a vízgyűjtő terület hómentes.
Hallottunk már olyanról, hogy „...negyven nap és negyven éjjel esett az eső a földre”. Ez állítólag a teremtést követően kb. az 1656. esztendőben történt, időszámításunk előtt a 2300-as években. Ennél valami gyorsabb kellene, ennyit nem várhatunk. Ezért volna jó itt marasztalni azt a vizet, amit most zavartalanul futni hagyunk a gátak között.
Nyitókép: 2014-ben a víz ellepte a Sremska Mitrovica-i mércét (Fotó: Nenad Ivanić Škene)
