Természet és társadalomból meg magyarból is felelnem kell a jobb osztályzatért. Most, a tanév legeslegvégén. A környezetvédelem még valahogy, de kinek van kedve ebben az afrikai hőségben nyelvtani furcsaságokkal foglalkozni?! Különben meg, amikor tanultuk azokat a dolgokat, amelyeket nem tudtam a legutóbbi ellenőrzők során, én nem is voltam suliban. Merthogy otthon gyengélkedtem. A tanítónénit azonban ez uopste nem érdekli, azt mondta, a hiányzásom alatt tanultakat be kell pótolnom. De hát nem mehetek vissza a zidőben! Szerinte vegyem át az anyagot egyedül. Szerintem meg ez nem igazságos! Ami a legzörnyűbb, atata is, ahelyett, hogy a pártomat fogná, a tanítónénivel ért egyet. Amikor elpanaszoltam neki a bánatomat, és előadtam a kifogásaimat, hanyagul csak annyit mondott: „Ha nem voltál ott elsőben azon az órán, amikor a P betűt tanultátok, akkor egész életedben nem tudod majd leírni azt, hogy Pistike?!” Na tessék! Így várjon segítséget a zősöktől az emberpalánta.
No de amama személyében a faternak is megvan a maga „tanítónénije”, aki lépten-nyomon belegázol az öregfiú nemes elképzeléseibe. Arról ábrándozott az atyafi, hogy három tucatnyi új kötettel hazaérve Budapestről a zünnepi könyvhétről, más dolga sem akad majd a zabadság alatt, mint hátra dőlni a fotelban, bekapcsolni valami lágy zenét, ami elnyomja az uccáról beszüremlő hangzavart, és egész nap csak olvasni, esténként pedig sörözgetve nézni a focit, élvezve a megérdemelt pihenést. Gyorsan be kellett azonban látnia, hogy az ilyet igen nehéz művelni a muter társaságában, aki telesteli van fantasztikus tervekkel, és akinek folyton eszébe jut, mit kellene éppen megreparálni, vagy arrébb tenni, aztán meg visszacipelni, mert a régi helyén mégis jobbat mutatott, ezenfelül pedig mindig hall, lát, olvas olyasvalamit, ami teljesen felkorbácsolja a zidegeit, és képes órákon át hüledezni járványhelyzeten, háborún, cukorhiányon, élelmiszerdráguláson, politikai csatározásokon meg egyéb csudaságokon.
– Zépen megmondtam, Tematild, hogy próbáld meg egy rövid időre mellőzni az újságokat és a tájékoztatási műsorokat. Én a zabadság óta csak könyvet olvasok és focit nézek. És hidd el: jobb a közérzetem! – magyaráza atata. – A ránk zúduló tengernyi rossz hír totál szétcseszi a pszichét. Emlékszel még egyáltalán azokra az időkre, amikor még épelméjűek voltunk?
– Ha a fogad alá való ebédet akarsz, Tegyula, akkor hagyd abba a provokálást! – válaszola az öreglány. – Különben is, ahelyett, hogy naphosszat a nyugati civilizáció összeomlásáról, a történelem meg úgy egyáltalán a világ végéről olvasnál állítólag irtó nagy okosságokat, jobban tennéd, ha elvinnél bennünket valahová nyaralni. Délelőtt összefutottam a Zacseknéval, és mondta, hogy nagyon jó volt kiszakadni néhány napra a mókuskerékből.
– Csak kérkedett, hogy féltékenységet keltsen benned – legyinte a fater. – Higgyél nekem, semmi jó nincs egy ilyen kirándulásban. Gondold végig! Mire jó az egész? Otthon van tévé, kompjúter, könyvek, rend vesz körül… Na most képes lennél ezt a kényelmet feladni egy utazásért?! Napokig stresszesen szervezkedni és pakolászni, aztán meg fél napot zötykölődni, hogy egy röpke időre kiszakadj itthonról valahová, ahol káo jobb lesz, pedig ez uopste nem így van, ez az egész procedúra egyáltalán nem pihentető, ne higgy olyan badarságokban, mint az aktív pihenés. Ez csak egy ócska reklámfogás! Egy oximoron! Én a passzív pihenés híve vagyok! A legtöbben ezt az egész szenvedést csak azért vállalják, hogy később feltehessenek néhány fotót a facebookra, hogy ország-világ lássa, ők hol mindenhol jártak. Bëzvëzë!
– No de mivel magyarázod azt, hogy mindenki igyekszik kiruccanni?! – kontráza amama.
– Azzal, hogy erős a turizmus marketingje, és sokan bedőlnek neki – látá át a szitán az én bölcs öregem. – A reklám elhitette az emberekkel, hogy csak akkor pihenhetnek meg igazából, meg mondhatják magukat sikeresnek, ha évente legalább két hetet valahol izzadnak a napon. Ami egyébként az egészségre nézve veszélyes is! Meg egyáltalán: mi értelme?! A bronzszínű bőr szebb, mint a hókadt?! Menjen kapálni, és majd felbarnul, mellesleg még haszon is lesz belőle. De annak aztán semmi értelme, ha valaki üresben fekszik egy kényelmetlen nyugágyon, vagy, spórolósabbak esetében, a kavicsokra terített törülközőn! Nem jobb lenne otthon a hűvös szobában, a kényelmes sezlonyon heverészni?!
– De még mennyire, zomzéd! – rontá be a Zacsek. – Csak ha ezt megteszem itthon, ingyen, akkor azonnal le vagyok cseszve, hogy hogy nem szégyellem magam, annyi a dolog, én meg lustálkodom! No de ha fizetek érte egy rakás pénzt, akkor már rögtön olyan magasztos!
– Arról nem is beszélve, hogy maga az utazás is többszörösen veszélyes kihívás – fűzé hozzá atata. – Van ez a honi fejlesztésű sportág, aminek az a lényege, hogy a versenyzők megdobálják kövekkel a vonatot. Nemrég még a zupergyors Sólymot is jól meghajigálták!
– Biztos úgy voltak vele, mit száguldozik ez itt nekünk! – kuncoga a Zacsek. – Komplexusokat ültet el a többi vonatban! Nem különcködünk! Csak lángzám.
– No de mi ebben az élvezet?! – értetlenkede az öreglány.
A költői kérdés válasz nélkül maradt. Ellenben a fater elmessélte, hogy valami hasonlót már mi is átéltünk, amikor néhány évvel ezelőtt vonattal utaztunk Barba.
– Az aztán az utazás, zomzéd! Akár egy teljes napig is eltart, és minden fityinget megér! – eleveníté föl élményeit atata. – A szerelvénynek itt-ott meg kell pihennie. És amíg pihen, a házak között kavicsokkal felfegyverkezve megjelennek a helyi vagány csávók, és jól megszórják a vonatot.
– Nem lenne nekik izgibb, ha például csajoznának? – kíváncsiskoda a muter.
– Lehet, hogy a faluban nincsenek is csajok – mondá a Zacsek.
– Az megeshet – bólogata az öreg. – Olyan sokan elköltöznek, hogy zép lassan mindenfelé munkaerőhiány lesz. A zerb Disneylandben, a Zlatiboron már nepáli bevándorlók készítik a messzi földön híres zerb rostélyost, egyes zobalányok pedig Kubából érkeznek.
– Ezek szerint mégis lenne kinek csapni a szelet – jegyzé meg amama –, csak könnyebb dobálózni. Meg nyilván azt sem tudják, hogy napi négyperces csókolódzás védi a fogakat.
– Fogmosás mellett, vagy fogmosás helyett? – érdeklőde a részletek felől a fater.
– A messzi idegenből ideszakadt dolgozókról jut eszembe – váltá témát a Zacsek –, a mi vendégmunkásainknak sem jósolnak valami zép jövőt. Az ügybuzgó német közgazdászok hetven évre tolnák ki a nyugdíjkorhatárt!
– Akkor bizony zegény gastarbeitereknek lesz mit gürizniük, mielőtt még hazatérhetnének kőoroszlánokkal díszített kacsalábon forgó palotájukba – rosszmájúskoda az öreg.
– Ki tudja, hogy akkor már lesz-e kedvük hazaköltözni – spekulála amama –, vagy totál elsvábosodnak, és óriási tornacipőben, szalmakalapban és nordic walking botokkal a fancy német nyugdíjas turistákkal utazgatnak majd ők is ide-oda.
– Ehhez a vágyhoz egyáltalán nem kell külföldre szakadtnak lenni – sóhajta a Zacsek. – A héten a zanyósom, finom utalásféleképpen, megjegyezte, hogy ő már a munkára túl öreg, a meghalásra még túl fiatal, az utazásra azonban éppen topformában van!
Pistike, szófajokkal álmodó és képzeletben utazó emberpalánta
