A szeptemberi eucharisztikus világkongresszus kapcsolódó eseményén, az Ars Sacra Fesztivál keretében rendezték meg a Kereszt-tűzben, keresztényüldözés a konfliktuszónákban című kiállítást. Az ünnepélyes megnyitón hangzott el az egyébként teológiát végzett Semjén Zsolt szájából, hogy naponta tizenhárom keresztényt ölnek meg hite miatt a világban.
A miniszterelnök-helyettes itt a keresztényüldözéssel foglalkozó legismertebb szervezet, az Open Doors (Nyitott Ajtók) legújabb összegző jelentésének (The World Watch List) adatát idézte. Eszerint 4761 Krisztus-hívőt öltek meg vallása miatt tavaly, 4277-et börtönöztek be bírósági eljárás nélkül, 1710-et raboltak el és 4488 keresztény templom, vallási intézmény ellen intéztek támadást. A jelentés szerint tavaly meghaladta a 340 milliót azoknak a keresztényeknek a száma, akik nagyfokú üldözés és hátrányos megkülönböztetés áldozatai, azaz minden nyolcadik keresztényt érint valamilyen diszkrimináció a vallása miatt.
Ettől sokszorosan nagyobb számokról is olvashatunk, Timothy Dolan bíboros, New York-i érsek egyik témáról szóló előadása szerint a 21. század első két évtizedében 1,25 millió embert öltek meg világszerte pusztán Jézus Krisztusba vetett hite miatt. Mi azonban csak maradjunk az Open Doors legtöbbet idézett, évente közölt mértéktartó adatainál! E tekintetben nem a számok az igazán fontosak, hanem az azok alapján világosan kirajzolódó tendencia, amely arról tanúskodik, hogy a kereszténység jelenleg a leginkább üldözött vallás a világon, és hogy a keresztényellenesség a Föld minden részén – nemcsak az iszlám országokban – határozottan erősödik. Néhol ez – mint például Európában – még csak kivételes esetekben lépi át a vallásellenesség ideológiai szembenállásának a szintjét, néhol a családi, kisközösségi erőszak formája az iszlámból áttértekkel szemben, néhol viszont – főként Afrikában – a vallási és a törzsi gyűlölet összefonódása eredményeképp pogromokban csúcsosodik ki, másutt pedig – a megmaradt kommunista országokban – szervezett állami elnyomás alakjában nyilatkozik meg.
Ezek tények, melyek mögött drámák, egyéni emberi tragédiák sorozata áll. Az egykor még kereszténynek mondott nyugati civilizáció (világi) médiájának az ingerküszöbét azonban csak ritkán lépik át ezek a nem egyszer emberek kínhaláláról szóló hírek. Mindez a magyar és a szerb médiáról is igaz, az előbbi esetében akkor következett be némi változás, amikor az Orbán-kormány migránspolitikájával összhangban („Segíts az otthonmaradásban!”) öt évvel ezelőtt létrehozta a keresztényüldözéssel foglalkozó államtitkárságot és elindította az üldözött keresztények megsegítését célzó Hungary Helps Programot, amely a mai napig egyedülálló a világon. Ettől fogva a kormánypárti magyar média is némi érdeklődést kezdett mutatni a téma iránt, és a semmihez képest már az is jelentős előrehaladásnak tekinthető, ha legalább beszámolnak a keresztényüldözésről, valamint a közel-keleti és afrikai hittársak megsegítéséről szóló kormányzati sajtótájékoztatókról.
A keresztény identitást megtagadó nyugati civilizáció ezen önmagával meghasonlott hozzáállása a kilátástalan helyzetbe került Krisztus-hívőkkel szemben egy külön írás témája lehetne, itt elég emlékeztetni ennek a felsőbbrendűségi tudattal áthatott közönynek az üldözöttekre gyakorolt negatív hatására, amely kétszeresen is sújtja őket. Amikor ugyanis a muzulmán országokban háborúzó NATO-repülők lebombázzák a családi házakat, vagy NATO-fegyveresek belelőnek a lakodalmas menetbe, akkor a muszlim áldozatok nem az amerikai és az európai hivatásos katonát, zsoldost látják az egyenruhát viselő gyilkosokban, hanem az errefelé meghonosodott évezredes elbeszélésmód, narratíva szerint ellenük keresztesháborút viselő, vérszomjas kereszteseket. Ellenséges indulataik értelemszerűen rávetülnek a közöttük élő, őshonos keresztény kisebbségre is. Amikor viszont ezek a veszélybe került közel-keleti keresztények segítségért kiáltanak nyugati, kereszténynek vélt hittársaikhoz, akkor onnan csak az elutasító, hideg közöny a válasz mind a politikum, mind a média részéről.
Tudomást sem vesznek arról, ami a szemük előtt zajlik. Eközben szép lassan a kereszténység bölcsője, a Közel-Kelet mindinkább kereszténymentes övezetté kezdett válni. Irakban 2003 előtt 1,5 millió keresztény élt, most kevesebb mint 150 ezren vannak. Szíriában a 2011-ben kitört polgárháború kezdete előtti 1,25 millióhoz képest 2017-ben már kevesebb mint 500 ezren voltak.
Nehogy azt higgye valaki, hogy ezek a menekülők muzulmán hitről újonnan áttért keresztények! Ilyenek is vannak közöttük, de csak elenyésző számban. Olyan ősi közel-keleti egyházakról van itt szó, amelyek múltja – legalábbis a hagyományuk szerint – ezer évvel előbbre vezet vissza az időben, mint a magyar katolikus egyházé.
Amit tehát a muzulmán uralom ezernégyszáz éve alatt sem tudott az iszlám elérni a Közel-Keleten, az most, úgy tűnik, tíz-húsz év alatt végbemegy – a Nyugat hathatós közreműködésével.
