Ezerszínű ősz – újjászületés a halálban

Szeretem az őszt, sokakkal ellentétben mindig is szerettem ezt az évszakot. Tizenévesen alig vártam, hogy beköszöntsön az ősz, amikor kezdődött az iskola, a nyári vakáció után végre találkozhattam az osztálytársaimmal, és bennem ilyenkor lángolt fel a szerelem. Szerettem szitáló esőben andalogni, nem zavart, hogy az aszfalthoz tapadtak a járdát övező platánok gyönyörű levelei, amelyeken könnyen egyensúlyt lehetett veszíteni, és elhasalni. Zsebbe szedegettem a lehullott vadgesztenyét, amit ajándékként mindenki szívesen elfogadott.

Soha nem az elmúlás kezdetét éreztem ősszel, hanem valaminek a kezdetét. Nem állt szándékomban megcáfolni a természet körforgását, hanem képes voltam meglátni az újrakezdést az elmúlásban. Ehhez hozzájárult a megpihenő természet színpompája, mintha megismétlődne a tavasz, csak most a virágok helyett a falevelek kápráztatnak el. És a köd! Milyen romantikussá teszi az andalgó sétákat, sejtelmessé a szerelmet, indokot ad a kart karba öltő partnereknek egymás átkarolására, az összebújásra.

Örömmel olvastam Grecsó Krisztián tollából, hogy nem vagyok egyedül őszimádatommal, és nem csupán számomra jelent kezdetet: „A tavasz csak elmúlást hozhat, az ősz viszont biztosan szívderítő megújulást jelent. Föltétlenül és csak azt. Az ősz feléleszti a szerelmeket, rutinossá és magabiztossá tesz, az ősznek van ritmusa, míg a nyár szertelen, szédült és vágyakozó. A nyár a kötelező nagy érzések évszaka, míg az ősz a spontán és valódi örömöké.”

Régóta nem járok iskolába, se tanulni, se tanítani, elmaradtak a természetben tett kirándulások, a város utcáin se sétálok. A zöldségpiacra viszont még eljárogatok, ott csodálom és élvezem egyszerre a színek pazar orgiáját.

Halmokban áll a világoszöld káposzta és karalábé, a haragoszöld brokkoli, a patyolatfehér karfiol, az alma minden színváltozatban, akárcsak a tölteni való paprika, a vörös gombpaprika és a füzéres csípős paprika, az okker sütőtök, a fogyasztásra előkészített cékla, a világos meg a sötét szőlő, a hamvas kékszilva, a csemegeuborka. Az idényportéka nemcsak szatyorba, hanem ecset alá kívánkozik.

Most van a savanyúság elkészítésének ideje. Eddigre már az ügyes kezű háziasszonyok túl vannak a befőzés zömén, talán még a birsalma maradt hátra, a többi gyümölcs üvegekbe zárva díszeleg a kamra polcain. A csalamádéhoz, a tursijához és a muraturához is neki lehet még fogni. A csalamádé, vagyis a vagdalt, savanyított vegyes zöldség babra munka, de megéri a fáradtságot. A nálunk közismert tursija és az Erdélyből ellesett muratura egyaránt vegyes savanyúság, alapvető különbség közöttük, hogy az előbbit ecetes öntetben, az utóbbit pedig sós vízben savanyítják. A káposzta savanyítására később kerül sor, van, aki most főzi az ajvárt. Ami engem illet, a savanyított káposztára és a muraturára szavazok.

Az édesgesztenye még várat magára, alighanem az idén is csak november 1-jén meg 2-án sütik majd a temetők bejáratánál, de nem veszek belőle, mert nem értenek az elkészítéséhez, vagy odaégetik, vagy nyers marad. Bezzeg ötven éve a városközpontban minden sarkon állt egy macedón gesztenyés, ők értettek hozzá, már a csemege illatával jól lehetett lakni. Most helyette marad a sütőtök, annak elkészítéséhez nem kell különösebb tudomány, még a réteshez sem, amióta készen lehet venni a hozzá való tésztát.

Soha nem éltem borvidéken, nem szüreteltem, nem préseltem a szőlőt, nem fejtettem a bort, de borivó vagyok. Felénk, akinek volt is szőleje, kalákában se perc alatt lekapta a termést a tőkékről, és ezzel már véget is ért a mulatság. A fahéjjal és szegfűszeggel megbolondított forralt bornak csodálatos illatát szerfelett kedvelem, de magát az italt kerülöm.

Ha szőlőt nem is szüreteltem, de kukoricát törtem, góréztam bőven. Kalákában, kortársaimmal. Szerettem ezt a munkát, annak ellenére, hogy a száraz kukoricalevelek könnyen fölhasították a bőrünket, de megfelelő öltözékkel ezt is meg lehetett előzni. Számomra a kukorica a tavaszt magában hordozó ősz jelképe. A kukorica őszre beérik, a termését feletetik a jószággal, amely új utódokat ad a gazdaságnak, a növény szára is a jószág elé került, amit, ha lerágtak a tehenek, el lehetett tüzelni, a talajból kifordított gyökerével pedig a külső etetésű kemencéket fűteni. Arról nem is szólva, hogy a templombúcsúra a faluba érkező ördögszekeresnél fizetőeszköznek számított a kukoricacső.

Számomra a kukorica a goethei gondolat megtestesítője, miszerint az ősz azért találta ki a halált, hogy megmutassa benne az újjászületést.