Eseményekben, konfliktusokban dús hetek állnak mögöttünk, ha a koszovói történéseket figyeljük, először a rendszámtábla-háború tört ki a szerb rendszámok elismerésének pristinai elutasítását követően, majd – sokak szerint kis híján múlott – majdnem igazi háború is, amikor éppen csak sikerült megoldani a rendszámtáblák kérdését egyszerű öntapadós matricák használata révén. Ekkor tört be ugyanis a szerbek lakta Észak-Koszovó területére ismét a koszovói rendőrség különleges egysége, s kezdte ellenőrizni, majd bezáratni a gyógyszertárakat és boltokat. A magyarázat az árucsempészet leküzdése volt, a hivatalos Belgrád szerint azonban egyetlen céllal érkeztek állig felfegyverkezve ismét Északra a Pristina által irányított rendőrök: hogy megfélemlítsék a lakosságot. Megmozdulásba kezdtek ismét az ott élő szerbek, s a zavargásokban egy fegyverlövés is eldörrent, súlyos sérüléseket okozott az egyik helyinek, aki azóta már túl van az életveszélyen. Maguk a történések azonban elegendőek voltak ahhoz, hogy sokak fejében megforduljon egy koszovói szerb intervenció gondolatának az ötlete. Ami igazán aggaszthatja az embereket, az az, hogy az államvezetőség is retorikát váltott némileg egy ilyen forgatókönyvnek az említése kapcsán, míg korábban általában csak a békés megoldást és kompromisszumokat hangsúlyozta, most már inkább olyan üzenetek érkeznek a polgárokhoz, hogy végső esetben egy ilyen következmény sem elképzelhetetlen, s erre késznek kell lennie a szerbiai rohamrendőrségnek és katonaságnak. Jelképes, sokat mondó volt az államfő azonnali raškai látogatása is a kaszárnyában, igaz, a koszovói szerbek képviselőivel folytatott megbeszélésen még éppen a köztársasági elnök számított a legvisszafogottabbnak, s bár teljes támogatást ígért a koszovói szerbségnek, nem győzte hangsúlyozni, azzal is számolnia kell az országnak, milyen árat fizet majd azért, ha efféle lépésre szánja el magát.
A leginkább akkor szembesül az ember az észak-koszovói szerb intervenció lehetőségének megalapozottságával, ha nemzetközi elemzőknek a véleményét olvasva talál nem egy olyan meglátást, amelyik szerint várhatónak és talán még megalapozottnak is tűnhet egy efféle végkimenetel. Timothy Less nemzetközi geopolitikai kutató, a Cambridge-i Egyetem előadója nyilatkozta: úgy látja, a két évtizedes koszovói dráma most már az utolsó felvonás felé halad, s hamarosan megtapasztalhatjuk, hogyan is ér véget. Az albánok egyértelműen elutasítják a szerb községek közösségének megalapítását, készek arra is, hogy erővel kényszerítsék a szerbséget a pristinai döntések alkalmazására, beért ugyanis a koszovói fővárosban az a meggyőződés, hogy a tárgyalások révén nem fogja tudni Koszovó szavatolni saját, Szerbia által el nem ismert alkotmányos rendjének és területi integritásának betartását. Ebben a helyzetben az elemző szerint további erőszakos nyomásgyakorlás várható Észak-Koszovóban, amire Szerbia előbb-utóbb Észak elfoglalásával válaszol majd. Less úgy ítélte meg, Szerbiának nem okozna nagyobb problémát ezt a lépést megtenni, s az Egyesült Államok katonai beavatkozásától sem kellene tartania mindaddig, amíg csak az északi részben ténykedne, ma már nem 1999-et írunk, az USA nem szívesen venne részt egy újabb katonai konfliktusban, főleg úgy, hogy az EU sem tenne ilyet, Oroszország pedig egyenesen Szerbia mellett áll. Less szerint erre bizonyíték a rendszámtáblaügynek a megoldása: végső soron Szerbia győzött, a status quo megmaradt, s ez Pristinának egyáltalán nem felel meg, mert éppen azt akarta, hogy saját rendszámait alkalmazza a tartomány területén, nem pedig lematricázott verzióját a szerb tábláknak. Az USA tulajdonképpen kapitulált a belgrádi érdekek előtt, állapította meg élesen az elemző. Észak bevétele után egy új pozíció alakulna ki a tárgyalásokon, magyarán tényleg lenne miről tárgyalniuk a feleknek.
Tény, hogy 1999 óta valóban sokat változott Szerbia külpolitikai megítélése, s egy mostani beavatkozás nem egy háborús, véres évtized utolsó akciójaként csapódna le a nemzetközi közvéleményben sem. Abban azonban egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy Pristinának ma már nincs erős lobbija és politikai ereje a nemzetközi közösségben, s az északi intervenciót ölbe tett kézzel nézné végig maga és a szövetségesei között felsorolt államok mindegyike, meg a helyszínen állomásozó nemzetközi missziók. Másfelől, s talán ez a legfontosabb, egy ilyen beavatkozást aligha lehetne megtenni vérontás nélkül, a kilencvenes évek tapasztalatának pedig azt kellene mutatnia, hogy erre semmi szükség sincs, mert az emberéleteken túl a maradandó sebek sem elhanyagolhatók. Tudnia kellene ezt Belgrádnak, de Pristinának is. Kár, hogy a konfliktusok éppen úgy szoktak kezdődni, hogy valamelyik félnek emlékezetkiesése lesz. Reméljük, ebben az esetben nem lesz igazuk a szakértőknek, elemzőknek.
