A keresztény világban november 1-je a mindenszentek ünnepe, november 2-a a halottak napja. Mindenszentek a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja. Halottak napja pedig keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért. Napjainkra viszont a felekezeti és a világnézeti kötődéstől függetlenül az elhunytakról való megemlékezés napjává vált. November elején ezen a két napon megtelnek az elhunytakra emlékező hozzátartozókkal a temetők, a krizantémok beborítják a szeretett személyek sírjait, valamint fénylő mécsesek és gyertyák világítanak nekik és mindenkinek, hirdetve Isten örök világosságát. A keresztény világban ugyanis általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik, virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát és mécsest gyújtanak, valamint imát mondanak a halottak üdvéért. Ilyenkor a család tagjai, még a távolabb élők is lehetőleg hazajönnek, hogy az élők a halottakkal találkozzanak.
(Gergely Árpád archív felvétele)
Az első ezredforduló tájékán Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is emlékezzenek meg. A clunyi bencések hatására a következő századokban a holtakról való megemlékezés szokása széles körben elterjedt a keresztény világban. A megemlékezés a halottakról, az elhunyt szeretteinkről, az értük való közbenjárás a purgatórium, vagyis a tisztítóhely katolikus hittételén alapul. Azoknak a halottaknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt kell megtisztulniuk. A hozzátartozóknak pedig lelkileg nagy vigasztalás jelenthet, hogy imával, gyertyagyújtással, vezekléssel és szentmisével tehetnek valamit meghalt szeretteikért. A halottak napja éppen ezért nagyon fontos ünnep, mert a lelki közbenjárás, a megemlékezésen és az ősök iránti hálaadáson keresztül vigasztalást hozhat a hátramaradottaknak, ugyanakkor a halottak üdvét is szolgálja. Emellett elválaszthatatlanul kötődik mindenszentek napjához, az üdvözült lelkek ünnepéhez, akiknek magas erkölcsiségére és példamutatására nemcsak emlékezni érdemes, hanem talán erőt is lehet meríteni az üdvözülés keresésében vagy a mindennapok nehézségei között.
A halottak napját mindenki másként éli meg, hiszen sokfélék vagyunk. Van, aki felkészül rá, van, aki nem. Egyeseknek a látványos külsőségek a fontosak, a szebbnél szebb virágokkal díszített síremlékek és a mécsesek sokasága hozza el a megnyugvást. Másoknak a bensőséges és meghitt hangulat, egy ima elmormolása és a mécses meggyújtása jelenti ugyanezt. Én inkább az utóbbiak közé tartozom, mert számomra a halottak napja az emlékezés és az elhunyt szeretteink iránti hálaadás napja. A temető ilyenkor mindig ünneplőbe öltözik, akárcsak a kilátogató emberek, ezért amikor belépek a temetőkapun, bennem is megváltozik valami, csak az elhunyt őseim járnak a fejemben, a nagyszüleim és nagybátyáim, a távolabbi rokonság. Megmagyarázhatatlanul emlékek sokasága tör rám, olyanok is, amik máskor sohasem jönnek elő. A legbanálisabb pillanatoktól az ünnepélyes, sorsfordító eseményekig. Közben sorjáznak a fejemben a régi életlépek, illatok, színek, ízek, hangulatok, az élet maga. Csak rájuk emlékezem, az elhunyt szeretteimre, úgy, ahogyan csak ott és akkor lehet, csöndesen és befelé fordulva. A síroknál mécsest gyújtok és imát mondok, ami mindig megnyugtat. A nagyszüleim sírjánál emellett mindig hálát adok a Jóistennek és nekik, hogy itt lehetek, ebben a földi világban, ami nagy kegyelem, bár sok megpróbáltatással is jár.
