Van egy régi barátom, gyerekkorunktól ismerjük egymást, ugyanabba az iskolába jártunk, ám csak később kezdtünk barátkozni. Középiskolába más-más városban jártunk, végül ugyanabba a nagyvárosba kerültünk, ő a szakmáját gyakorolni, én meg tanulni. Ott se futottunk össze gyakran, legfeljebb esti bevásárlás alkalmával a központ valamelyik bevásárlóközpontjában, amit abban az időben nagyáruháznak neveztünk. Vissza kellett térnünk a falunkba, hogy egymásra találjunk. A fotográfia és a zene kötött össze bennünket. Mindkettőnknek volt fotólaboratóriuma, használtuk is őket gyakran, a barátomnak a zene előállításához, keveréséhez és rögzítéséhez szükséges eszközökből garmadával.
Télen találkoztunk, akkor holtszezon volt a szakmájában, az enyémben meg iskolaszünet, minden alkalommal ámuldoztam a számomra ismeretlen billentyűs hangszereken, a többsávos orsós magnókon, a világmárkás kazettás magnókon, a professzionális erősítőkön, ezen a téren ugyanis nagyon igényes volt, öltözködésre, táplálkozásra viszont alig adott valamicskét. Számítógépe akkoriban csupán azért nem volt, mert még fel sem találták a PC-t. Azóta persze van neki, meg egy rakás zenealkotó programja is.
Mindebben, amit eddig leírtam, egyedül az lényeges, hogy mindig téli időszakban látogattam meg. És mindig hideg volt a szobájában. Igaz, akkoriban a telek is komolyabb zimankóval jártak. A barátom arra viszont ügyelt, hogy a szobájában ne süllyedjen +4 fok alá a hőmérséklet, vélhetően azért, mert azt már megsínylette volna a sok elektronikus cucc. Látogatásaim során mindig rétegesen volt öltözve, több szabadidőruhát, pulóvert, mellényt viselt, amit egy bőrbekecs zárt szorosra. Először azt hittem, azért nem fűt, mert takarékoskodik, de ezt gyorsan elvetettem, hiszen az én tanári fizetésemnél jóval többet keresett. Aztán úgy gondoltam, napközben a ház más helyiségében tartózkodhat, a szülei ugyanis fűtöttek a konyhában, meg bár egy szobában is. De nem, érkezhettem bármikor, mindig a jégveremben tartózkodott, alaposan bebugyolálva.
Egyszer alaposabban körbenéztem a szobájában, valami hőforrás után vizslatva, mert nagyon fázott a talpam, ugyanis illendőségből levetettem a lábbelim, a házigazdám meg illetlenségből nem adott papucsot.
Akkor fedeztem fel, hogy a barátom a fűtőtestek iránt is szenvedélyesen vonzódik. Volt a szobájában egy kisebb fatüzelésű kályha, az akkoriban népszerű Kraljica peći, mellette egy Kreka Weso örökégő kályha, egy hőtároló kályha, egy olajradiátor, egy tologatható, villanyra működő cserépkályha, méretét tekintve inkább zsámoly, egy-egy álló és egy fekvő elektromos hősugárzó, akkoriban úgy hívtuk, hogy kalorifer. Ha jól emlékszem, egy gázpalackról üzemeltethető hősugárzó is a gyűjteménybe tartozott. Abban viszont biztos vagyok, hogy soha egyik se volt használatban. Esetleg akkor, ha a hőmérsékletet vissza kellett temperálni +4 fokra.
Egyetemista koromban a szállásadóim se kényeztettek meleg szobával. Volt egy olajkályhánk, amit a szobatársammal Eszkimónak neveztünk, mert akkor is hideg volt, ha égett benne a láng. A fekhelyünk alját jól kibéleltük újságkötegekkel, mert az ágy alól ömlött a hideg. A házigazdák fürdőszobáját nem használhattuk, így a szobatársammal mi lettünk az egyetem tornatermének legszorgalmasabb látogatói, ott ugyanis kedvünkre zuhanyoztunk, meg szárítkoztunk. Házinénink is tisztában volt Eszkimó teljesítményével, ezért hazaérkezésünk előtt néha begyújtott, hogy ha a szoba nem is, de a kályha valamicskét felmelegedjen. Ezért nem is nehezteltünk különösebben, mert kész művészet volt tüzet varázsolni Eszkimóba, pedig csak egy gombot kellett lenyomni és tartani, miközben egy lángoló gyufát kellett az égéstérbe dobni, de nem lett volna Eszkimó az Eszkimó, ha működött volna, szegény háziasszonyunkra is rátámadt, többszöri kísérletre se kapott lángra a fűtőolaj, majd belobbant, amikor a néni keze is az égéstérben volt. Innentől kezdve nem várt bennünket égő kályha. Azt hiszem Eszkimónak csupán annyi hőenergiát köszönhettünk, amennyit magunk megtermeltünk, amíg hazacipeltük a naftás kannánkat.
Újabb epizód volt életünkben az etázsfűtés. A ház pincéjében egy termetes kazán, amit apósom tudott igazán kezelni, brikettel kellett etetni, csakhogy a radiátorokhoz vezető felső és alsó csövek között nem a gravitáció ereje mozgatta a meleg vizet, hanem elektromos pumpa. Az áramkimaradások pedig szinte mindennaposak voltak, ilyenkor jött a tüzet szüntess!, mert a forró víz különben kitört volna a túlfolyó szerkezeten.
Erre jött a központi fűtés, új építésű lakásban, Isten áldása! Minden helyiségben azonos hőmérséklet, általában túl meleg, aminek csak a spájz nem örült, de mi annál inkább, hiszen a nap bármelyik szakaszában zuhanyozhattunk, fürödhettünk, pucéran grasszálhattunk a fürdő- és hálószoba közt. Nyitott ablak mellett aludtunk, nem számított, hogy az utcát is fűtjük, köröttünk meleg volt, és áramlott ránk a friss, hűvös levegő. Paradicsomi állapot.
Végül egymáshoz öregedtünk, mi, meg a fűtési szokásaink. Családi házban kötöttünk ki, két méretes cserépkályhával, amit a város utolsó, a monarchiában tanult kályhásmestere épített. Legutóbb is ő rakta át őket, sok mindent tanultam tőle a kályhásmesterségről. Ezek az építmények kiválóan szolgálnak. Biztonsági megfontolásból minden szobában van hőtároló kályhánk, ezek működnek az átmeneti időben, amint hidegebbre fordul az idő, a hőtárolók csak temperálják a hőmérsékletet, a cserépkályhák pedig adják a meleget.
Etetni kell őket, erről minden év májusában gondoskodunk. Mindig ugyanarról a telepről szerezzük be a keményfát, amit ott fölvágnak és összehasogatnak, hazahozzák, a fogdmegjeik pedig munkaidő után berakják a fáskamrába. Berakják, nem bedobálják.
Nekünk megéri a kényelem. Meg a kályhában lobogó tűz illata, fénye és melege!