Az már biztos: Nem lesz nehéz elkölteni

Amíg nem találtam szemben magam a kérdéssel, eszembe sem jutott töprengeni: mit kezdek a 30 eurós állami segítséggel. Talán azért nem, mert akkora az összeg, hogy nem okozhat különösebb fejtörést. Mire is elegendő manapság harminc eurónyi dinár? Villanyszámlára? Egy kissé minőségibb téli lábbelire? A banki mínusz csökkentésére? Vagy a gyerekeknek zsebpénzre? Esetleg karácsonyi ajándékra?

Mindenesetre az átutalás megtörtént, de ez az állami segély már nem csapott akkora hullámokat, mint a korábbi befizetések. Az enyém azóta is a bankszámlán áll. És még mindig nem tudom, mire fordítom.

Van egy ismerősöm, aki már biztosan tudja, mi lesz a sorsa a 3527,37 dinárjának. Gyermekkori ismerősömről van szó, aki számomra mindig meglepő módon beosztotta a zsebpénzét, majd később a fizetését. Nem is beosztás volt az, hanem tervezés. A búcsúfia ugyanúgy ki volt tervezve nála, mint később a házépítés. Olyankor szoktam igazán megdöbbenni, amikor harminc év távlatából is simán kiböki, pontosan milyen bevételből vette a tetőgerendát, vagy mire fordította a munkahelyén eltöltött két évtized utáni jutalompénzt, sőt honnan teremtette elő gyermeke első biciklijére a pénzt.

Én ugyanakkor már arra sem emlékszem, mit vettem az előző állami támogatásból. Maradandót biztos nem, mert arra emlékeznék, egyszerűen beolvasztottam a többi bevétel, majd kiadás közé. Hogy ez jó-e, vagy sem, azt lehet érdemes lenne továbbgondolni, de talán nem most, nem itt. Azt viszont okkal feltételezhetjük, hogy most „könnyebb” lesz elkölteni a harminc eurónyi dinárunkat, mint a korábbit, merthogy az utóbbi két-három hónap az élelmiszerpiacon olyan csattanós áremelkedéseket hozott, hogy azt minden háztartás megérzi.

A sajtóból tudni, hogy a drágulás globális méreteket öltött, különösen az élelmiszer esetében. És amíg nem látjuk a drágulások végét, rákényszerülünk, hogy újra és újra átgondoljuk a pénzünk beosztását, illetve azt, min tudunk takarékoskodni, hogy behozzuk a hirtelen támadt általános drágulási hullám okozta családi költségvetési hiányt.

Elég kimozdulni otthonról, betérni egy-egy üzletbe, a piacra, és máris belebotlunk a gyakorta nem is szégyenlős áremelésekbe. A hivatalos kimutatások szerint 2020-hoz viszonyítva Szerbiában az élelem és az alkoholmentes italok ára 8,3 százalékkal növekedett. A hús 9,4 százalékkal, az olaj és a zsírok 19 százalékkal, az évek óta olcsó zöldségféle pedig nem kevesebb, mint 29,9 százalékkal drágult. A ruha- és a lábbeli ára „mindössze” 1,3 százalékkal emelkedett. Ha mindent összeadunk, akkor átlag 5,7 százalékos áremelkedést jegyzett az ország.

Ez állítólag csak a kezdet, miközben csupán az alapvető élelmiszerekről esett szó, mellőztük a rezsikiadásokat, (netán) a lakbért, továbbá az oktatás, a kultúra, a szórakozás, és minden más „nem létfontosságú”, vagyis „nélkülözhető élvezeti tétel” körüli kiadásokat.

Akik felnőttként átélték a kilencvenes évek inflációját, hiperinflációját, közvetlen tapasztalatból is tudják, hogy mindez intő jel, ideje megnyomni a féket, és az eddiginél is körültekintőbben gazdálkodni, még felelősebben kezelni mindazt, amink van. Így az épp egy hete befizetett állami segélyt is. Meg a jövő hónapban esedékes húsz eurónyi támogatást is.

Mindezek után már az sem lehet nagy talány, hogy milyen sorsra jut az én harmincasom. Hogy kedves gyermekkori ismerősöm – akinek nem mellesleg épp sem munkahelye, sem nyugdíja –, mit talál ki ezúttal? Kíváncsian várom, mert a mostaninál súlyosabb helyzetekben is rendre kivágta a rezet.