Sokan mind emelkedettebb, örömtelibb várakozással gondolunk Mikulásra, automatikusan megidézve gyermekkorunk decemberének első napjait. Bizony, izgultunk, vajon mit szól majd a kitisztított, becipőkrémezett, mégis látványosan lerúgott orrú téli lábbelinkhez, amit az ablakban, vagyis inkább a bejárati ajtó mellett helyeztünk el az előszobában. Aggódhattunk azon is, hogy vöröshagyma, esetleg virgács párosul-e az ajándékhoz, vagy „megússzuk” a szófogadatlanságot, csintalanságot némi csokival, naranccsal, banánnal meg pár szem dióval. Kicsit fura volt ugyan, hogy ha a mi kamránkból származó hagymát találtunk a cipőnkben, de a csokimikulás fejét ropogtatva elhessegettük a gyanúra okot adó gondolatot. Másnap aztán megtárgyaltuk az iskolában, hogy kinek mit hozott, és bizony még néhány évtizeddel ezelőtt Mikulás sohasem vitte túlzásba az ajándékozást, mert ugye a kis cipőbe olyan nagyvalami nem férhet bele.
Képzeletemben Mikulás csendben osont be a bejárati ajtónkon, gyalogosan járt házról házra, kisebb körszakállat viselt a szája körül, fiatalabb, fürgébb és huncutabb szemű volt, mint kollégája, a Télapó. Ez utóbbi várva várt vendégnek dúsabb, hosszabb volt a fehér szakálla, ami fölött jóságos, bölcs szempár csillogott, pocakos volt és idősebb. A hóban szánon siklott, fehér lepel nélküli karácsonyok alkalmával pedig a levegőben szállt a rénszarvasaival. Habár szüleim igen korán leleplezték a téli ünnepkör ajándékozásának hátterét, amit persze kikotyogtam az óvodában, egyes szülők felháborodására, mégis évekig még december 6-án reggel magam előtt láttam, ahogy Mikulás alaposan megszemléli, majd teletömi a testvéremmel előkészített lábbelijeinket, mielőtt bekopogtatna búcsúzóul az ablakon. Aztán néhány hétre rá a fiatal, de már felnőtt Jézuska „becipelte” nagyszüleink előszobájába a feldíszített karácsonyfa alá az ajándékait, majd néhány napra rá szeretettel vártuk a Télapót is. Kamaszkorra aztán egyik pillanatról a másikra megkoptak az ünnepek, értelmét vesztették a csillogással, varázslattal járó téli csodák.
Hogy igazából a decemberi ünnepek alkalmával mikor melyik „szakállas” érkezik az ajándékkal, azzal kapcsolatban már a 80-as évek boldog békeidejében is zavar volt. Azért is, mert az iskolában a gyerekeknek csak egyik része várta december 6-án Mikulást, aztán december 24-én karácsony ünnepét. Persze akkor is volt, akikhez a Jézuska érkezett, másokhoz szigorúan a Télapó, megint másokhoz a Télapó szilveszterre futott be Deda Mraz (ál)néven. Aztán a fogalomzavart tovább kezdte bonyolítani az USA ránk zúduló igen meggyőző film- és reklámipara, ami mára már teljes káoszba fullasztotta a „ki mikor hozza az ajándékot?” kérdéskört. Mert hogy a tengeren túl Mikulás valamennyi cukormázas karácsonyi történet szerint szentestére hozza az ajándékot, amikorra szinte gombnyomásra el is kezd havazni, legalábbis a filmekben. Számomra sokáig az sem volt világos, hogy miért emlegetik a Mikulást és a karácsonyt egy kalap alatt? Meg hogy mit keres Mikulás ünnepén a karácsonyfa a filmbeli családok nappalijában? Ma már felénk is nagyon sok helyen az adventi időszakban felállítják a (mű)fenyőt, kidíszítik a házak ablakait csillogó égőkkel. Amik aztán december 24-ére teljesen kikoptatják az ünnep varázsát.
És hogy nem csak a magyar nyelvterületen kavarognak szegény Mikulás-Télapó megnevezése körül a fogalmak, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Szerbiai Posta január 7-ei határidővel meghirdetett gyermekekhez szóló rajzpályázata keretében nem Deda Mraz várja az alkotásokat, hanem Božić Bata. És hogy a csavar még bonyolultabb legyen, nem kis meglepetésemre ez utóbbi megnevezést az egyik magyar nyelvű hírcsatorna Mikulásnak fordította le.
Néhány évvel ezelőtt családunkban kicsinek-nagynak egyaránt csodás élményeket jelentett, amikor a szomszédunkban élő, játékos kedvű fiatalok magukra öltötték december 6-án Mikulás ruháját, és a félelmetesen fekete Krampusszal, kézzel faragott püspöki bottal, csengettyűs lovas kocsival megindultak szomszédolni. Nálunk is megszeppent, lélegzetet visszatartó kis lelkek várták őket, őszinte, tiszta tekintetükkel ünneppé emelve a pillanatot. A gyerekek visszahozták a már elfelejtett, néhai önmagunk, tiszta örömeink esszenciáját, és a várakozással teli készülődések újra értelmet nyerhettek. Csakhogy immár mi kértük számon, hogy vajon az a cipő „tisztán” várja-e december 6-a reggelét!
Ha bennünket, felnőtteket, zavar is a Mikulás körül kialakult fogalom- és időzavar, a gyerekeket különösen nem érdekli. Nekik az a lényeg, hogy az ünnepek ne múljanak el némi ajándék, csillogó fények és formák nélkül, és hogy ne hiányozzon a család szeretettel teli, gondoskodó melege a közösen megélt pillanatokból.