Tegnap Melbourne-ben szövetségi bírósági határozattal semmisítették meg a Novak Đoković beutazási vízumát múlt héten megsemmisítő szövetségi hatósági határozatot, ezzel pedig megteremtődtek a feltételei annak, hogy a sportoló elhagyja a karanténhotelt és részt vegyen az Australian Openen. Az elmondások szerint a migrációs-ügyi miniszter továbbra is elrendelheti a sportoló kitoloncolását Ausztráliából – ennek kísérő rendelkezése lenne a hároméves beutazási tilalom. Ezt egyelőre nem tette meg, ám a hivatalos nyilatkozatok értelmében még mérlegel.
A múlt hét óta heves érzelmeket, tüntetéseket és támogató-kólózást generáló ügy kapcsán természetesen el lehet merülni az ausztrál hatóságok eljárásának, vagy az ország jogszabályainak a kritikus elemzésében, hiszen ezek nem csak a világjárvány ideje alatt váltottak ki vegyes érzelmeket a világban, mindenekelőtt szintén az emberi jogok tiszteletben tartásának a vonatkozásában, ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy szuverén államról van szó. Az esetlegesen nem megfelelő törvények módosításáért elsősorban az ausztrál állampolgárok és intézmények szállhatnak síkra. Amennyiben Đoković vonatkozásában a hatóságok nem szegték meg az állam vonatkozó törvényeit, vagy az általa elfogadott nemzetközi normákat, indokolatlanok a túlhevített érzelmek. A szerbiai államvezetésnek és a közvéleménynek annak okán sem lenne szabad túlságosan hangosan tiltakoznia, hogy a teniszező állítólag a választásokra készülő állam, a járvány okán egyre megosztottabb politikusai közötti, gyakran a populizmusra támaszkodó csatározásnak az áldozatává vált, hiszen ez igencsak képmutató lenne.
Az egyéni sportágban éllovas, ezúttal is egyéni sportolóként Ausztráliába utazó Đoković esete kapcsán a szerbiai közvéleménynek jelenleg elsősorban talán azzal kellene foglalkoznia, hogy vajon a szerbiai hatóságok is felteszik-e az élsportolónak a megalapozottan felmerülő kérdéseket. Đoković a melbourne-i repülőtéren erősítette meg, hogy oltatlan és PCR-teszttel tavaly december 16-án állapították meg a koronavírussal való fertőzöttségének tényét. Mindezzel kapcsolatban egyedül az a gond, hogy az abban az időszakban Szerbiában tartózkodó sportoló december 16-án panelbeszélgetésen vett részt, valamint átvette a tiszteletére kiadott bélyeget, míg másnap az év legjobb fiatal teniszezőinek nyújtott át serleget, kilenc nappal később pedig a lakása előtti téren gyerekekkel teniszezett. Természetesen mindenkinél eltérő súlyosságú tünetei alakulhatnak ki a koronavírus-fertőzésnek, ám Szerbiában továbbra is hatályos a fertőzöttek 14 napos izolációs kötelezettsége, aminek betartását állítólag a hatóságok ellenőrzik. Miután napvilágot láttak az említett tények, több nemzetközi elemző is ugyanazt kérdezte: „Vajon a közismerten oltásszkeptikus Đoković nem is fertőződött meg a vírussal, csupán »szerzett« egy pozitív tesztet, vagy fertőzött volt, ám ennek ellenére is emberek közé ment.”
Feleljen meg akármelyik feltételezés is a valóságnak, nemcsak a sportoló emberi kvalitásai kérdőjeleződtek meg, hanem a szerbiai hatóságoknak a jogszabályok következetes betartatásához való hozzáállása is, utóbbi sokadszorra. Egy, a járványhoz hasonló általános válság alkalmával különösen felértékelődik az emberek egyenlősége garantált elvének az alkalmazása. Đoković számára sok minden függ a melbourne-i tornától, egyebek mellett a férfi világranglistán való helyezése, de ha tudjuk, hogy a járvány Szerbiában is szinte az összes gazdasági ágazatot hátrányosan befolyásolta, feltételezhetjük, hogy rengetegen vannak azok, akiknek az új szabályok nemcsak a mindennapjaikat változtatták meg és kényszerítették őket alkalmazkodni, hanem az egzisztenciájukat is megrengették.
