Tisztelt Atya!
Megkezdtük az új évet, s azt mondják sokan, ez új esélyt, új reményt kellene hogy adjon a szívekbe. Én nem ezt látom az embereken. Amióta a koronavírus adta borzalmak átszövik a napjainkat, keserű, rettegő mindenki, aki körülvesz. Hogyan lehet most bízni? Én már nem tudom. Lehet, hogy elveszítettem a reményt?
Orsi
Jóléti társadalomban nőttünk fel, amelyben az lett az egyetlen igazi életcélunk, hogy nekünk mindig jó legyen. Gyerekkorunkban legtöbbünket a szüleink elkényeztettek, és mi, a mai szülők szintén kényeztetve neveljük fel a gyerekeinket. Találóan úgy mondjuk, hogy „mama-hotelban” és „papa-bankban” dédelgetjük őket. Ez azt jelenti, hogy a mama mindenben kiszolgálja a gyerekeit, nekik nem kell senkinek szolgálatokat tenni, a papa mindenre pénzt ad nekik, mindent vásárolhatnak a kedvükre, és szórakozhatnak minden téren a kívánságaik szerint; nekik nem kell dolgozniuk, semmiért nem kell fáradozniuk, nekik csak a kedvteléseiket kell hajszolniuk. Ebben a kényeztetésben még az is cél, hogy semmiben ne szenvedjenek, semmilyen rossz helyzetbe ne essenek bele, és – legfőképpen – semmiképpen és semmikor ne haljanak meg. Így aztán mi, az elkényeztetett felnőttek és gyerekek komfortzónában akarjuk leélni az életünket, és azt képzeljük, hogy nekünk majd mindig jó lesz.
A világ azonban nem kényeztet minket. Kíméletlenül ránk zúdít például egy pandémiát, meg sok száz halálos betegséget, azután pusztító természeti csapásokat, mint amilyen a tájfun, a tűzvész, az árvíz, az aszály, stb. A legrosszabb pedig az, hogy az emberek igazságtalanok egymással szemben, háborúznak egymással, kihasználják, gyűlölik, gyilkolják egymást.
És most mi, elkényeztetett, fáradozni, szenvedni, meghalni nem akaró emberek, itt vagyunk egy új év kezdetén egy betegségekkel elárasztott világban és egy igazságtalan társadalomban. Orsit idézve: „Hihetünk-e azoknak, akik azt mondják, hogy ez az új év új esélyt, új reményt kell hogy adjon a szívekbe? Ebben nem tudunk bízni, nem tudunk remélni. A koronavírus adta borzalmak már teljesen átszőtték a napjainkat, már kesergünk és rettegtünk mindentől, aki körülvesz minket.” Indokoltnak tűnik, hogy meg kell adnunk magunkat a stressznek és a depressziónak. Ez azonban a legrosszabb megoldás, mert a kesergés, a rettegés, a stressz, a depresszió a korai elhalálozásokat okozza, elevenen a sírba temet minket.
Egy nagyon bölcs közmondás azt állítja, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Ez azt az igazságot mondja ki, hogy mindenki maga teremti meg saját magának a szerencsének nevezhető jó sorsot vagy a szerencsétlenségnek hívható rossz sorsot. Nagy tévedés elvárni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, hogy a jólétet mások kényeztetéséből kapjuk meg. A boldogulásunkat nekünk, önmagunknak kell megteremtenünk. A jólétünkért tennünk, cselekednünk kell, fáradoznunk, szenvednünk. A csatában csak az győz, aki harcol és küzd. A versenyben az jut a dobogóra, aki előzőleg sokat és keményen edzett. Az új év csak akkor lesz boldog és szerencsés, ha ezt fáradságos és kitartó munkával megteremtjük magunknak. Ezért szakítanunk kell a kényeztető életmóddal, ki kell vonulnunk a komfortzónánkból, és az önfeláldozó szeretet útjára kell lépnünk. A szeretet boldoggá teszi az embert, boldoggá teszi az új évet, boldoggá teszi az egész életet.
Isten Fia, Jézus Krisztus a világba jött, hogy emberi életet éljen. Az életviteléről ő maga mondta, hogy „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem azért, hogy szolgáljon, és az életét adja váltságul, vagyis azért, hogy a haláltól megmentse az embereket”.
Nekünk, akiknek a koronavírus adta borzalmak már teljesen átszőtték a napjainkat, nem szabad megadnunk magunkat a stressznek és a depressziónak, nem szabad keseregnünk és rettegnünk semmi rossztól, ami körülvesz minket, hanem talpra kell állnunk, kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását, kreatív munkával meg kell teremtenünk a magunk és mások boldogítását, le kell győznünk a sok rosszat, ami körülvesz minket, szolgálnunk kell embertársainkat, és a bennünk munkálkodó Jézus Krisztussal megmenteni őket a haláltól.
Ilyen kreatív életet él egy nagyszerű kortársunk, a világhírű magyar idegsebész, doktor Csókay András. Negyvenkét éves korában lépett ki komfortzónájából, pontosan 1998. december 12-én, amikor az egyik budapesti templomban élőn verejtékezni látott egy nagy fából faragott Krisztus-feszületet, és tisztán hallotta, hogy a szenvedő Krisztus odaszól neki, induljon el a megtérés útján. Megértette, hogy ezzel azt mondja neki Isten: „Hozzám hasonlóan te is azért élj, hogy szolgáld az embereket és add az életed, hogy megmentsd őket a haláltól.” Attól kezdve doktor Csókay jobb férj, jobb apa, jobb orvos lett, olyan, aki nagyon sok embert megsegített és boldoggá tett.
Mindezt kreatív munkával és a Krisztusba vetett bizalommal valósította meg. Például, hogy sikeres agyműtéteket tudjon elvégezni, minden reggel, hivatalos munkába lépése előtt, egy órát „edzett” a kórháza halottas pincéjében frissen elhunytak boncolásával. Ez iszonyatosan nehéz munka. De felvállalta és felvállalja, mert ezzel a gyakorlattal tud eredményesen gyógyítani. 2019 augusztus első napjaiban választotta szét sikeresen, 26 órás műtét során a két sziámi ikerkislány koponyáját. Annak érdekében, hogy ezt jól meg tudja csinálni, előzőleg mintegy 300 halott emberen végzett el ilyen műtétet. Ez is bizonyítja, hogy a „szerencse-siker” nem pottyan sült galambként az ember szájába, hanem azt meg kell teremtenie, keményen meg kell érte dolgoznia.
Csókay András Krisztus példájára szolgál az embereknek, és adja az életét, hogy megmentse őket a „szerencsétlenségtől” (mint a sziámi ikrek koponyáinak összenövésétől) és a haláltól (amit – az ő esetében – az agydaganat vagy az agysérülés okozhat). De nemcsak Krisztus példájára teszi ezt, hanem Krisztus segítségével is. Minden lehetetlenség láttán a benne lakozó Krisztushoz fordul imakéréssel megoldásért. Minden esetben kapja az isteni a sugallatot, hogy mit tegyen a műtét sikeréért.
A bangladesi sziámi ikrek életmentő műtétje kapcsán mondta:
„Amikor Daccában 2017. november 30-án találkoztam velük, akkor rögtön azt láttam, áttekintve a radiológiai képeket, hogy ez egy megoldhatatlan műtét. Nem csodálom, hogy nem jelentkezett be rá semmilyen orvoscsoport. De, ahogy szoktam, amikor ilyen nehéz feladatok előtt állok, elkezdtem imádkozni Jézushoz. Körülbelül 10 perc után Jézus valósággal bemondta azt az idegsebészeti megoldást, amivel el lehetett indulni: az érpályán belüli katéterezés. A továbbiakban még számos alkalommal a Jézushoz forduló ima adott ötletet, és végül a 26 órás szétválasztó műtétnél a két legkritikusabb pontban is ez az ima segített, hogy a gyerekek életét megmentsük, és a műtétet egyáltalán be tudjuk fejezni. A Jézus-ima hihetetlen kreativitást és erőket szabadít fel.”
Az új év új esélyt, új reményt ad, ha tevékenyen dolgozunk boldogulásunk megteremtésén, és bízunk Krisztusban, aki hihetetlen kreativitást és erőt szabadít fel bennünk.
