„És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus; Mivelhogy láttál engem, Tamás hittél; boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20, 28–29)
Karnyújtásnyira van mögöttünk húsvét ünnepe. Ezért döntöttem úgy, hogy egy húsvét utáni, de ugyanakkor húsvéti üzenetet tartalmazó bibliai történet időszerű üzenetét szeretném megosztani az olvasóval. Tamás történetéről van szó, amely nyolc nappal Jézus feltámadása után játszódik le.
Azt gondolom, hogy mindenki ismeri a mondást: hitetlen Tamás. Arra az emberre szokták alkalmazni, aki valamiben kételkedik. Ez a mondás Jézusnak arra a Tamás nevű tanítványára vezethető vissza, akit tanítványtársai nem tudtak meggyőzni Jézus feltámadásáról. Tamást kettősnek is mondták. Egyesek szerint azért, mert ikergyerek volt, de az sem kizárt, hogy ez az elnevezés a Tamás lelkületére utal, amely csak sok gyötrődés után képes eljutni oda, hogy a feltámadott Jézus hű bizonyságtevője legyen.
Tamás hiányzott akkor, amikor a feltámadás után Jézus először jelent meg a tanítványai előtt. Hiába próbálták meggyőzni a többiek, feltételeket szabott ahhoz, hogy Jézus feltámadását elhiggye. Ha a teljes történetet elolvassuk a Bibliában, láthatjuk úgy kezdődik: nyolc nap múlva. Nyolc nap telt el a Jézus megjelenése óta. Ezalatt gyötrődött Tamás. Isten nem siet. Engedi, hogy az ember önvizsgálatot tartson, gondolkodjon, tépelődjön az ige hatása alatt. Nyolc nap múlva ismét jelen voltak Jézus tanítványai. Ott azon a helyen, ahol össze szoktak gyűlni, ahol már előbb találkoztak Jézussal. Az Isten gyermekeinek mindig ott a helye, ahol találkozni lehet Jézussal. Ma ez a hely az istentisztelet helye, a templom. Ugyanazon a napon voltak együtt, amely a zsidóknál a hétnek első napja volt, amely a mi vasárnapunk. A Jézus feltámadása óta ez a keresztyének, a Jézus-tanítványok istentiszteleti napja. Ezért tanít bennünket többek között ez az ige arra is, hogy szenteljük meg a vasárnapot. A második vasárnap már Tamás is idejében ott volt. Addig azonban nyolc nap telt el keserves szorongások között. Amíg a többiek boldogan örvendeztek, ő nehéz pillanatokat élt át. A tíz tanítvány annyit mégis elért a bizonyságtételével, hogy Tamás is idejében ott volt velük. Ha úgy tudnánk a feltámadott Jézusról bizonyságot tenni, hogy valaki a mi bizonyságtételünkre eljőjjön az istentiszteletre, már az is nagy eredmény lenne.
Jézus a zárt ajtók ellenére bement a tanítványokhoz és megállt középen. Aki rá vár, nem vár hiába. Láthatjuk a történetből, hogy Jézus a zárt ajtón is be tud menni. A vele való találkozást csak a bezárt emberi szívek tudják megakadályozni. Jézus azonban azokba is bebocsátást vár: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem.” (Jel 3, 20) Amikor és ahol Jézus megjelenik, ott Ő a központ. Jézus békességgel köszöntötte az övéit. Mennyire szükségünk van nekünk is erre a krisztusi békességre. Ő ugyanis nemcsak mondja, hanem adja is a békességet. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy miként hatott a Jézus köszöntése Tamásra, a teljesen felkavarodott lelkű emberre? Óriási zaklatottság, lelki zűrzavar nyugtalanította, amikor Jézus békességgel köszöntötte. Hányszor zaklatott a mi lelkünk is ebben a gondterhelt világban. Ilyenkor ne feledkezzünk meg arról, hogy egyedül csak Jézus adhat békességet számunkra, és rajta kívül senki más.
Amikor Jézus megállt ott középen, mintha csak Tamásért jött volna. Jézusnak akkor Tamás volt a legfontosabb; a bizonytalankodó, a kételkedő. Ő volt az, aki biztos bizonyítékot szeretett volna kapni arra vonatkozólag, hogy az a Jézus támadott fel, akit megfeszítettek. Kézzel érinthető bizonyítékra volt Tamásnak szüksége. Ha mélyebben elgondolkodunk e történet mondanivalóján, üzenetén, akkor láthatjuk azt, hogy mennyire minket példáz ez a történet. Sokszor mi is Tamások vagyunk. De bárcsak valóban Tamások lennénk, hogy majd végül hinni tudjunk.
Tamás most ott áll Jézus előtt és ha megfigyeljük a kettőjük között lezajló párbeszédet, akkor láthatjuk, hogy Tamás minden nemleges válaszára, tagadására, Jézusnak van egy-egy igenlő válasza. Nem térek ki most a párbeszéd részletes taglalására, hiszen azt többé-kevésbé mindannyian ismerjük. Talán csak azt emelném ki, hogy Jézus a testi érintés lehetőségét is megadta Tamásnak. Mi is Tamáshoz hasonlóan, számtalanszor lépünk fel ilyen és hasonló kételkedő igényekkel. Az egészben az a csodálatos, hogy Jézus még ezeket a kételkedő óhajokat is teljesíti. Maga Tamás sem óhajt már többet, csak leborul Jézus előtt. Elhangzik ajkáról az a csodálatos bizonyságtétel vagy akár nevehetjük hitvallásnak is: „Én Uram és én Istenem”. Itt következik be a fordulat a történetben, meghalt a régi Tamás, a kettős lelkű, a bizonytalankodó, a kételkedő és megszületett egy másik Tamás, aki már nem kettős, nem kételkedő, megszületett a hívő Tamás. Ahogyan a tíz apostol sem tudott hitet adni Tamásnak, csak Jézus, ma sem adhat hitet, senki más, csak egyedül Jézus. Jézus a történethez még hozzáfűz egy komoly figyelmeztetést: „Mivelhogy láttál engem Tamás, hittél; boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Jézus maga adta az érzékelés lehetőségét: a látás és az érintés lehetőségét. Mi nem várhatjuk, hogy közülünk minden embernek így jelenjen meg Jézus. Boldogok voltak akkor a tanítványok, és Tamás is. De hitben járni, nem látásban, ez az igazi boldogság. Ezt kínálja fel Jézus húsvétkor és húsvét után is mindannyiunknak. Ámen.
(A szerző Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)
