Újabb határmódosítási elképzelések borzolják a kedélyeket a Nyugat-Balkánon. A kérdéssel foglalkozó, a múlt héten nyilvánosságra került munkajellegű dokumentum a szerbek, az albánok és a horvátok rendezetlen nemzeti kérdéseinek megoldására Bosznia-Hercegovina etnikai alapon történő felosztását, valamint Albánia és Koszovó egyesülését irányozza elő. A médiában sokat vitatott okmány szerint ezzel végleg lezáródhatna az egykori Jugoszlávia harminc éve tartó szétforgácsolódásának a folyamata.
A történet úgy kezdődött, hogy állítólag Janez Janša szlovén kormányfő februárban egy úgynevezett non-papert, vagyis egy nem hivatalos diplomáciai jegyzéket küldött Brüsszelnek, egészen pontosan Charles Michelnek, az Európai Tanács elnökének, amelyben Jugoszlávia drámájának befejezését indítványozza. A határmódosítási javaslatokat is magába foglaló dokumentumot elsőként a szlovén Necenzurisano portál jelentette meg. Az ismertető azonnal nagy visszhangot keltett az egész régióban. Minthogy azonban nem hivatalos diplomáciai dokumentumról van szó, létezését nyilvánosan akár meg is lehet kérdőjelezni, illetve le lehet tagadni.
A Janša nevéhez fűződő non-paper tehát csupán egy nem formális javaslat a titói Jugoszlávia utódállamait érintő kérdések rendezésére. A dokumentum szerint jelenleg nehezen képzelhető el Szerbia és Koszovó európai integrációja, Bosznia-Hercegovina uniós csatlakozása pedig kizárt, mivel a daytoni békemegállapodás révén létrejött állam működésképtelen, ráadásul fennáll a veszélye annak, hogy tovább nő Törökország és a radikális iszlám befolyása az országban.
A dokumentum szerzői, hangsúlyozva, hogy Szerbia, Horvátország és Albánia is stabil kormánnyal rendelkezik, és hogy a három ország választott politikusai képesek stratégiai döntéseket hozni, a lehetséges megoldásokat is megfogalmazták. Először is javasolják Albánia és Koszovó egyesülését, ami szerintük azért lenne észszerű, mert egyrészt Koszovó lakosságának 95 százaléka ezt szeretné, másrészt pedig Albánia és Koszovó között gyakorlatilag nincs határ. A „Janša-jegyzék” Koszovó, többségében szerbek lakta részének széles körű autonómiát biztosítana a dél-tiroli modell mintájára: úgy, hogy a koszovói szerbek lakta terület formálisan Albániához tartozna, ám a helyi szerbek politikai, kulturális és minden egyéb téren szoros kapcsolatot ápolnának Szerbiával. (A médiában megjelent első változat szerint az úgynevezett Nagy-Albánia részét képeznék még Észak-Macedónia és Montenegró albán többségű területei is, de ezt nem tartalmazza a non-paper.)
A dokumentum emellett kilátásba helyezi Bosznia-Hercegovina felosztását az etnikai összetétel alapján meghúzható határok mentén. Ennek következtében a boszniai Szerb Köztársaságot hozzácsatolnák Szerbiához, a horvát többségű kantonok pedig vagy Horvátországhoz kerülnének, vagy formálisan Bosznia-Hercegovina keretében maradnának, de széles körű autonómiát élveznének a dél-tiroli modell mintájára. A non-paper szerint tehát Bosznia-Hercegovinát a jövőben csak a bosnyák többségű kantonok képeznék, ami azt jelenti, hogy az ország területe a felére csökkenne, ám a bosnyák lakosság ily módon egy független, működőképes államot kapna, amelyért teljes mértékben felelősséget vállalhatna.
A dokumentum nagy port kavart a régióban, és rengeteg találgatásra adott okot. Ki támogatja, ki ellenzi, kinek az érdekét képviseli, ki állhat mögötte, miért most került nyilvánosságra, miért Szlovéniából érkezik a kezdeményezés? Sokan egyetértenek abban, hogy az egész csupán „próbalufi”, a közvélemény tesztelése, vagyis annak kipuhatolása, hogyan reagálnak egy ilyen lehetőségre a Nyugat-Balkánon. Ha széleskörű tiltakozásokat vált ki, simán le lehet tagadni a létezését, viszont, ha nem vált ki heves ellenérzéseket – sőt többen is kedvezően értékelik, elgondolkodnak rajta, véleménynyilvánításra ösztönzi a politikusokat és a befolyással bíró értelmiséget –, komolyabban is lehet majd foglalkozni a jegyzék tartalmával.
A leggyakrabban felmerülő kérdés, hogy miért Szlovénia a kezdeményező. Nos, erre több válasz is adható. Ha kedveljük a számmisztikát, mondhatjuk azt, hogy azért, mert harminc évvel ezelőtt éppen Szlovéniában kezdődött Jugoszlávia felbomlása, és most nem lenne meglepő, hogy onnan indul a végleges határmegrajzolási kezdeményezés. Aztán lehet ennek gyakorlati oka is, hiszen az EU-ban nyilván a szlovének ismerik a legjobban a helyzetet a Nyugat-Balkánon, akárcsak az érintettek mentalitását és gondolkodásmódját. Nem utolsósorban szerepet játszhat a történetben az a tény is, hogy az év második felében Szlovénia veszi át az EU soros elnöki tisztségét. Anže Logar szlovén külügyminiszter már februárban bejelentette: az év második felében Ljubljana egy konferenciát szervez a Nyugat-Balkánról, hogy felkeltse a figyelmet a térségbeli országok uniós csatlakozásának fontosságára. Mindenesetre azok a szakértők is, akik komolyan veszik a terv létezését, kétlik, hogy egy autentikus szlovén kezdeményezésről lenne szó, és úgy vélik: valamelyik nagyhatalom állhat az indítvány hátterében.
A dokumentum rendezési terveire visszatérve megállapítható: bármennyire is racionálisnak tűnik egy-egy megoldási javaslat, a gyakorlati kivitelezésük sok kérdést vet fel. Felmerül, hogy egy lehetséges referendumon a szerb állampolgárok miként döntenének: egyetértenének-e azzal, hogy a többségében szerbek lakta boszniai területeket Szerbiához csatolják, amiért cserébe Koszovó Albániához kerülne, vagy elutasítanák ezt a kezdeményezést?
Bosznia-Hercegovina felosztásának kérdése még összetettebb. Történészek, politikai elemzők és szakemberek egyetértve állítják, hogy az ország döcögősen működik, ám megoszlanak a vélemények abban, hogy a dokumentumban foglalt elképzelések megvalósítása milyen következményekkel járna. Némelyek úgy ítélik meg, hogy megoldaná a válságot a régióban és elhozná a teljes békét, ám a témával kapcsolatban megszólalók többsége szerint Bosznia-Hercegovina etnikai felosztása alapjaiban rengetné meg a térséget, és vélhetően újabb (fegyveres) összetűzésekhez vezethetne.
Egy határmódosítási terv kínálhat ugyan jobb megoldást egy-egy állapotra, helyzetre, ám mindig lesz olyan érintett, amelyik elégedetlen. Ez pedig újabb konfliktusokat szülhet, pláne a volt Jugoszlávia területén, amelyet a balkáni puskaporos hordóhoz is szoktak hasonlítani. Éppen ezért hangoztatják többen, hogy újabb határmódosítások helyett inkább az egész Nyugat-Balkán erőteljesebb EU-integrációjára kellene fektetni a hangsúlyt.
Legyen a Janša nevéhez fűződő non-paper egy komoly terv, vagy csak egy kedélyborzoló gumicsont a médiának, egy valamire kétségtelenül felhívta a figyelmet, mégpedig arra, hogy hol is tartanak jelenleg az egykori Jugoszlávia utódállamai. Elkeserítő, hogy harminc esztendővel a közös ország széthullásához vezető balkáni háború kitörése, és bő húsz évvel a fegyveres összetűzések megszűnte után továbbra sem csökken a nézeteltérések száma a térségben. Ahelyett, hogy mindenki szembenézett volna saját bűneivel és tévedéseivel, és egy élhetőbb, prosperálóbb jövő érdekében közös erővel megpróbáltak volna túllépni a közelmúlton, a volt Jugoszlávia (befejezetlen) utódállamai sokszor még mindig az etnikai alapú megkülönböztetésekkel foglalatoskodnak. A térképeket át lehet „szabni”, az elmúlt száz évben többször történt már ilyen errefelé, ám a jó és kölcsönösen előnyös megoldáshoz sem az olló, sem a rajzasztal nem elég.
