A hét nemzetközi sportéletének legnagyobb robbanása kétségkívül a labdarúgó Európai Szuperliga megalapítása volt. Sőt, igencsak lebecsüljük az eseményt, ha csupán az elmúlt hét kiemelt pillanatának tekintjük, hiszen sokkal nagyobb horderejű lépésről van szó; nyugodtan nevezhetjük az egyik legfontosabb eseménynek az elmúlt évtized(ek) focivilágából. Igaz ez még akkor is, ha – ahogyan az alakuló fejlemények mutatják – nem sok válik valóra abból, amit a kontinens legnagyobb és legerősebb csapatai előzetesen terveztek.
Ebben az írásban nem sokat szeretnék foglalkozni a napi szintű történések boncolgatásával, de annyit mindenképp érdemes megemlíteni a puszta tényállás kedvéért, hogy (pénteki tudásunk szerint) a 15–20 közül majdnem az összes alapító klub visszakozott a kezdeményezéstől, elsőként az angolok, bár az első számú vezetőnek választott Real Madrid-elnök, Florentino Pérez azt nyilatkozta, hogy a projekt készenléti állapotban van. A labdarúgóvilágban tapasztalt felháborodás és nyilatkozatok – szurkolói, média- és vezetői szintről (lásd Aleksander Čeferin UEFA-elnök) – egyértelműen abba az irányba tereli a főszereplőket, hogy előbb-utóbb lefújják az egészet, még ha egyesek, Pérezzel az élen, továbbra is reménykednek.
Egyértelmű, hogy a Szuperliga mögött anyagi érdekek állnak. Európa leggazdagabb, legnagyobb és legjobb csapatai észrevehetően kezdték megunni, hogy az UEFA folyamatosan szélesíti a jelenlegi elittorna, a Bajnokok Ligája és a másodvonal, az Európa-liga lehetséges résztvevőinek sorát, emellett az újonnan tervezett Konferencia-liga – ami az EL alatti szintet képviseli majd a tervek szerint – is ahhoz járul majd hozzá, hogy az európai szintű klubfoci egyre hígabb, illetve annak imázsa egyre gyengébb legyen. A nyár nagy részét felölelő selejtezők fényében el kell ismerni, hogy a BL, mint sorozat tekintély szempontjából talán tényleg nem annyira a legek legje most, mint egykor, amikor kizárólag Európa nyolc vagy 16 legjobb gárdáját vonultatta fel (így van ez akkor is, ha a végére most is a krémek krémje marad talpon). A kontinens piaci-, illetve marketingérték értelemben legnagyobb csapatai egy új, kizárólag gigászokból álló elitbajnokságban az elképzelések szerint a mostaninál sokkal több nézőt vonzanának, ezzel arányosan több pénzt mozgatnának meg, akár egyedüli élvonalként, akár a BL-lel versengve. Ezeket a bevételeket ráadásul nem is kéne „szétteríteniük” a „kiscsapatok” között.
Az UEFA elmúlt években tapasztalt „szélesítő”, befogadó politikája – beleértve a Nemzetek Ligáját, annak reményadó státuszát – a Szuperliga meghiúsulása ellenére megkérdőjeleződött, legalábbis eszmei síkon. Feltevődött ugyanis a kérdés: lehetséges-e, van-e létjogosultsága az élsportban, jelesül a labdarúgásban a megengedő hozzáállásnak. Érdemes-e arra törekedni, hogy az észt, ciprusi, örmény, montenegrói stb. bajnoknak, esetleg ezüst- vagy bronzérmesnek is esélye legyen megmutatni magát a nemzetközi porondon, vagy erre végső soron nincs is valódi szükség, érdeklődés… Nyilván nem lehet mindent a pénzügyi kérdéseken keresztül vizsgálni, de az biztos, hogy jelen esetben valós érvként is megáll: az alacsony színvonal kevés nézőt vonz, a kevés néző kisebb értéket jelent, vagyis végső soron a minőség megőrzésének garanciája is lehet, ha – legalább részben – ezekre az adatokra hagyatkozunk. Bármi is lesz a Szuperliga sorsa, az ügy rávilágított, hogy az UEFA jelenlegi politikájának is megvannak az észszerű határai, és hogy az élsportban nem feltétlenül azokat az elveket kell (lehet, szabad stb.) követni, amelyeket életünkben, társadalmainkban irányként jelölünk meg.
