Újfent csak a tyúk és a tojás esete, ráadásul ezúttal duplán: A beteg társadalom nevelte ki számos pszichotikus és neurotikus polgárát, vagy az eleve pszichózisban és neurózisban szenvedő emberiség teremtette meg ezt a társadalmat a maga képére? Avagy: A hipochonderek magas száma gerjesztette, hogy a gyógyszeripar ilyen hatalmas mértékben elburjánzzon, vagy az iparág érte el – ügyes helyzetfelismeréssel és marketinggel –, hogy vásárlóinak száma ennyire megnövekedjen?
Mert nyilvánvaló, hogy a 20. század második felének, az új évezrednek pedig különösképpen alapbetegsége a hipochondria – és ezzel párhuzamosan, egyre előbbre törően, annak különleges „oldalhajtása”, a pánikbetegség. Mindkettő, különböző arányban keveredő, alapoka a szorongás és a fásult tudatállapot. Az egyszerre a múlt traumáiban és a jövő bizonytalanságában időző elme képtelen a jelen pillanat örömében (vagy akár bánatában) rendesen megmártózni, megragadni azt és átélni mélységeiben – pedig a megoldás, a „gyógyszer bajainkra” éppen itt található. Ehelyett „aggódik”, szorongásait átragasztja a lélekre is, miközben képzelt tünetei szépen lassan konkrétan is megbetegítik a testet. Szélsőséges esete ennek a rákos daganat.
Hallottam erről értekezni egy idős orvosprofesszort. Elmondta, ő maga nem dohányzik ugyan, és persze nem is javasolja senkinek, hogy ezzel a szenvedéllyel éljen, ugyanakkor úgy véli, mindaz az „elrettentő” szöveg, ami már jó ideje a dohánytermékek csomagolásán nagy betűkkel olvasható, maga a „fekete mágia”, és hiszi, hogy a cigarettában található számos, egészségre ártalmas anyag együttesen sincs közel annyira rákkeltő, mint ez. A dohányos ezen szövegek és fotók hatására nem igazán fog lemondani szenvedélyéről, viszont könnyen megeshet, hogy folyamatos lelkifurdalást fog érezni, aggodalommal gyújt rá minden szálra – hamarosan pedig „halálos” tüneteket fog észlelni magán (a tüdejében, a szívében, az ereiben vagy akár a vakbelében). Aztán vagy rohan az orvoshoz, vagy otthon „agonizál” csendesen. Ha pedig igazán mélyen éli meg a folyamatot, onnan kezdve a sejtjei hajlamosak lesznek a burjánzásra.
Pszükhé kis játékai.
Volt már köldöksérvem, vastagbél-, bőr- és tüdőrákom, agydaganatom, májzsugorom, valamint vándorvesém. Azután rendre elmúltak – mivel megfeledkeztem róluk. Ugyanakkor az agyvérzést már nem úsztam meg... Elzsibbadt a teljes jobb felem, elveszítettem a koordinációmat, egyfolytában az egekben volt a vérnyomásom. Egy hónap kórházi kezelés. És amikor ezt követően elvégeztettem a méregdrága klinikai MRI- és MRA-vizsgálatokat? Nyomát sem találták semmiféle agyvérzésnek.
Természetesen reális betegség ez az úgynevezett „képzelt”. A képzelet, a fantázia nem ismer határokat – még ma sem, sőt! –, az elme pedig mindenre képes: úgy pozitív, mint negatív távlatokban. Én a betegségeket úgy 80–90%-ban vélem pszichés eredetűeknek. A pszichológusok 100%-ban. Az orvosok és a gyógyszerészek körülbelül 4-5-öt saccolnak. Most akkor próbálj kiszámolni egy átlagot...
A jelen társadalom kisembere, amellett, hogy szorong és aggódik, jelentős mértékben el is fásul, védelmi mechanizmus okán mintegy. Ám mivel ez az állapot mégsem tartható fenn a végtelenségig, kénytelen valami szellemi, lelki pótlékkal élni: és mi sem egyszerűbb ennél, mint egy-egy „betegségbe” belevetődni, szinte lubickolni benne. A betegség „szenzáció”, amolyan „szabadidős kreativitás”, ahogyan azt egy nálam bölcsebb ember megállapította. Mert még a betegség tudata is sokkal elviselhetőbb, mint a totális nihil.
Röviden: így a legegyszerűbb elterelni a figyelmünket a valós problémákról.
Egy tipp, én így kezelem a saját hipochondriámat: egyszerűen csak kiröhögöm magamat. Az egész „probléma” csak az ostoba fejedben létezik, ember! Lépjünk tovább, haladjunk; ugyanezeket az energiákat akár valami hasznosra is fordíthatjuk! ...aztán ott koppan az áll, amikor már éber és tudatos állapotunkban hatástalanítva a fantombomba, álmainkon keresztül mégis a felszínre tör. Pánikroham az éjszaka közepén, mentőállomás, gyógyszeres kezelés – nem voltunk elég hatékonyak... Jó, akkor fussunk neki még egyszer (tízszer, százszor, ezerszer).
Nincs univerzális recept. Egyénre szabottan, minduntalan alkalmazkodva a „fejleményekhez” érhetünk csak el – ideiglenes – sikert. Ez van. De abban az egyben biztos vagyok: ne minden alkalommal kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Az egész katyvasz ellenére próbáljuk megőrizni józan ítélőképességünket. Amennyire lehetséges.
