Az apa (The Father) című alkotás újszerűen nyúl az emlékezőtehetség kimutatható károsodását jelentő demencia problémájához, mintegy belülről, az érintett egyén szemszögéből próbálva meg rávilágítani a betegség lényegére. Florian Zeller első játékfilmjének középpontjában az idős Anthony (Anthony Hopkins) és a róla gondoskodó lánya, Anne (Olivia Colman) állnak, az állapotukról és kettejük viszonyáról azonban ennél többet elárulni csupán zárójelben lehetséges, merthogy az alkotás lényege éppen a néző elbizonytalanításában rejlik, amit a rendező a tényleges valóság és a demenciától szenvedő elme sajátos valóságérzékelése közötti határ ügyes elmosásával ér el. A körkörös jelenetek egymásutánjában egyre nehezebb megállapítani, mi játszódott le ténylegesen és mi számít csupán a képzelet játékának, amikor már éppen úgy érzi a néző, hogy sikerült végre elkapnia a fonalat, a következő jelenettel újra kisiklik keze közül a logikusnak vélt magyarázat.
Szellemének hanyatlása következtében Anhonyban kusza minden: összefolyik az idő, kitágul a tér, a jelen, a múlt és a képzelet egybemosódnak, családtagok és ismerősök arcvonásai összecsúsznak. A főhős realitáspercepciója teljesen zavaros, s mivel a néző szinte állandóan vele együtt mozog a folyamatosan változó térben, viszonylagos minden, amit látunk, nem tudhatjuk, mi az igazság és mi a fikció, mi történt előbb és mi később, az a benyomásunk, mintha egy paradox perspektíva révén egy bizonyos esemény addig nem történhetett volna meg, amíg nem játszódott le az őt kiváltó mozzanat, az előzmény azonban a következő képben már az adott esemény következményeként tűnik fel. Az eltérő szemszögből bemutatott, egymást megerősítő, egymással feleselő, egymást kioltó képek, nem kevésbé az ellentmondásos információk elbizonytalanítják a nézőt, akárcsak a tapasztaltak a főhőst, aki egy idő után már csak abban biztos, hogy különös dolgok történnek körülötte.
Bár az alkotásban vannak egyértelmű utalások arra, hogy a cselekmény hosszabb időtávot dolgoz fel, a film nagy részében az az érzésünk, hogy egy és ugyanaz a végtelen nap forog Anthony fejében és játszódik le előttünk újra meg újra, csak éppen egy kicsit mindig máshogyan látjuk az eseménysort. Ennek a hatásnak az eléréséhez a rendező kiválóan alkalmazza a rendelkezésére álló narratív és vizuális megoldásokat. A saját színdarabjából írt forgatókönyv tartalmilag és szerkezetileg megalapozza a rendkívüli módon elmesélt történetet. Kitűnő megoldás továbbá a nagyszerű játék a terekkel. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy éppen Anthony lakásában vagyunk, vagy a lányáéban, a gyönyörűen fényképezett, komor, pasztellszínű polgári lakás labirintusszerű folyosóival és helyiségeivel azonban minden helyzetben kifogástalanul érzékelteti a főhős változó környezetét és lelki világát. A férfit megcsalják emlékei, összekeveri a lakásokat, mindenhol kedvenc festményét keresi, egyetlen biztos pont az életében a kezén lévő karóra. A nem ritkán kísérteties atmoszférát tovább fokozza a filmben időnként felcsendülő vérfagyasztó zene.
Ahhoz azonban, hogy Az apa esetében remekműről beszélhessünk, szükség van Anthony Hopkins nagyszerű színészi teljesítményére. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy a jeles színész jutalomjátékáról van szó, aki él az alkalommal, és túlzás nélkül állítható, hogy élete alakítását nyújtja. A filmbéli hős figurája teljesen rá épült, hiszen a hős neve is Anthony, és egy mozzanatból az is kiderül, hogy még a fiktív hős születési dátuma is megegyezik a színész születési dátumával. A 83 éves színészóriás Anthony szerepében az érzelmi állapotok egész palettáját felvonultatja, könnyedén játszva el a zsémbes öregurat, az újonnan érkező fiatal hölgynek tetszelgő bonvivánt, a cinikus és gúnyolódó aggastyánt, a lelkileg összetört bácsit, nem utolsósorban az édesanyját követelő kisfiút. A beteg tragédiája mellett a film az őt körülvevő személy(ek) kilátástalan helyzetét is megfelelően ábrázolja. Ennek a reménytelen küzdelemnek az érzékeltetésében méltó párja Anthony Hopkinsnak az Anne-t alakító Olivia Colman.
A mű életszerűen szemlélteti a beteg személy állapotát: Anthony olykor fennhéjázó és nem akarja elismerni, hogy segítségre van szüksége, máskor elesettségében azon kesereg, vajon mi lesz vele, önsajnálatában az érzelmi zsarolástól sem kímélve meg szeretteit. A szelektív emlékezet következtében a kellemetlen emlékek háttérbe szorulnak, amelyek csak ritka pillanatokban vagy (rém)álmokban derengenek fel megrázó valójukban. Az ember teljes bizonytalanságban él emlékeivel, s így saját múltjával kapcsolatban is, ami lidérces szituációkat teremthet, mint a filmben, ahol a főhős olyasvalakire vár, aki már nem látogathatja meg. Az apa mind tartalmilag, mind a formanyelvi megoldások tekintetében innovatív módon közelíti meg a demencia kérdését, szubjektív szemszögből láttatva az öregségi leépülést. A felkavaró történet hatásosan eleveníti föl előttünk a beteg ember állapotát és belső világát. Az időben és térben elveszett főhős nem véletlenül teszi fel az egyszerre hátborzongtató és kijózanító kérdést: Ki vagyok én pontosan?, egyetlen mondatba sűrítve a kegyetlen kór lényegét.
