Nem tudni, ki mérte fel a helyzetet, s döntött úgy, hogy a szerbiai társadalomnak még több brutalitásra, horrorra, undorító történetre, krimire van szüksége, de mivel a politikai élet képviselői ritkán döntenek egy adott helyzetnek a médiában történő túlbeszélése mellett anélkül, hogy efféle felmérés készülne, bizonyára ez is megtörtént. Mintha nem lenne elég csak visszaemlékezni, teszem azt, a kilencvenes évek borzalmaira, amelyek sokunk szeme előtt játszódtak le, most – szerencsére háborús cselekmények híján – a hazai kriminek a futtatása zajlik éppen a médiában. Persze, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az ember mindig a saját szemszögéből közelíti meg a dolgokat, s ez nem objektív hozzáállás. A háborús borzalmak történésekor egy sor ma jelenlévő generáció még nem is élt, s mindannyian tudjuk, hogy a hallomásból ismert múlt történései nem hagynak olyan mély nyomot a pszichén, mint az átélt múltnak a történései, ami természetesen nem baj, mert végső soron ez vezet el – az esetek többségében – a múlt béklyóitól való megszabaduláshoz, háborús cselekmények esetében pedig a nemzetek közötti megbékéléshez is. Azt azonban aligha lehetne nagy merészen kijelenteni, hogy kifejezetten a fiatalok szórakoztatására hallunk rémtörténeteket, amerre csak fordulunk manapság, így azért mégis csak érdemes lenne megnézni azt a valószínűsíthető elemzést: az ifjabb horrorkedvelők, a foglalkoztatottak szellemi kikapcsolódása vagy az unatkozó nyugdíjasok miatt kell annyit olvasni és látni a szerbiai alvilág módszereiről az utóbbi hetekben, hónapokban.
Igen, az utóbbi hónapokban is helyes időbehatárolás, bár Veljko Belivuk bűnbandájának módszereivel igazán mélyrehatóan csak az utolsó pár hétben, sőt napban ismerkedhettünk meg igazán. Nem lehetünk biztosak abban, hogy egyáltalán szükségünk volt-e ezekre a részletes információkra. Lehet, hogy elegendőnek számított volna annyi is, hogy Belivukot és társait február 4-én letartóztatták, a bűnszövetkezet tagjai gyilkoltak, kábítószer-kereskedelemmel, zsarolással foglalkoztak, embereket raboltak el, kínoztak és csonkítottak meg, ezért a letartóztatás óta többször meghosszabbították az előzetes fogva tartását magának Belivuknak és fő társának, Marko Miljkovićnak az esetében is. A nyomozás továbbra is folyamatban van, a szálak elvezetnek további gyanúsítottakhoz, akiket aztán a rendőrség előállít, fogva tart vagy éppen megállapítja, hogy nincs nyomósabb ok az illetők további elzárásának. Ezek azok az információk, amelyekből talán minden, az esettel kapcsolatos lényegi elem kiderül. Nem tudom, miért kellett precíz részleteket közölnie a hatalomnak a belgrádi városnegyedi, ritopeki rémségek házával kapcsolatban, miért kellett tudnunk az ipari húsdarálóról, amellyel a meggyilkolt személyek földi maradványait semmisítették meg, miért kellett magától az államelnöktől olyan részletes információkat kapnunk az egyik kereskedelmi televíziónak minap adott hosszú interjújában, amelyben még az is kiderül, hogyan, milyen módszerekkel csonkították és kínozták meg az áldozatokat azok, akik ennek a bűnbandának a tagjai.
A hatalomkritikus média azonnal politikai pontok gyűjtögetésével vádolta meg a hatalmi pártot és annak elnökét, holott ezt a nézetet sem lehet olyan könnyen elfogadni, mert a felmérések alapján politikai pontokra a legkevésbé éppen ennek a pártnak van szüksége az országban. Más elemzők szerint a közvélemény valóban kíváncsi a legnagyobbnak nevezett szerb krimitörténet minden részletére, olyan sztori ez, mint egy tizennyolcas karikával ellátott bűnügyi film valamelyik internetes katalógusban.
Sajnos kevesen gondolnak ilyenkor az áldozatokra. Az emberekre. Azok családtagjaira. A médiában hallható, látható, olvasható tartalmaknak a következtében az emberek teljesen elidegenednek a cselekménynek az alanyaitól, s elkezdik úgy követni a történetet, mintha tényleg egy moziban ülnének. Nem gondolnak arra, mit gondol minderről az, akinek a legközelebbi hozzátartozója volt esetleg az egyik brutális módon likvidált áldozat. S mindez ráadásul teljesen független annak tényétől, hogy az áldozat is a bűnbanda tagja volt-e vagy sem. Bizonyos határoknak létezniük kell az áldozatokkal szemben mindig, attól függetlenül, milyen életet éltek. Sorsokról, emberi mivoltukról van szó. Bízzunk benne, lesz majd olyan periódus is, amikor ezeket a határokat nem lépik át a médiában, közösségi hálózatokon, politikában nap mint nap.
