„Abban az időben: A zsidók, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse el a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték el a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. És ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: »Csontot ne törjetek benne!« És ami az Írás más helyén áll: »Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.«” (Jn 19, 31–37)
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Jézus Szentséges Szívének ünnepén arra emlékezünk, hogy az Isten nem az érdemeink szerint adja az Ő szeretetét, ajándékait, jótéteményeit, kegyelmeit, hanem mindig a mérhetetlen irgalmassága szerint ajándékoz meg bennünket. Az ő végtelen jóságából. „Az Úr irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban. (…) Nem bűneink szerint bánik velünk, és nem vétkeink szerint fizet vissza. Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy az irgalma az igaza iránt. Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk bűneinket.” – olvashatjuk a 103. zsoltárban. Ilyen a mi Istenünk, s ezt ünnepeljük ma. Ő nem egy az egyben visszaadja, ami járna, hanem a bűnt elengedi, a kegyelmet megadja. Jézus irgalmas Szíve felülír minden törvényt, minden igazságszolgáltatást, s a szeretetet és megbocsátást veszi alapul. Mindannyiunk előtt ismerős, hogy az Úr Jézus nemcsak hirdette, hanem életével be is bizonyította: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15, 13). Ő odaadta a szívét. Nagypéntek sötét óráiban, a kereszten is a szeretetet sugározta. De milyen is ez a szeretet? Hogyan is hatol be a szívünk sötétségébe? A második világháború alatt történt, amikor egy iskola osztályában, a gyerekeknek dolgozatot kellett írniuk. A tanító lelkesen felkészítette a gyerekeket, de sajnos elfeledkezett egy nagyon fontos dologról. Mégpedig arról, hogy a holnapi dolgozatíráshoz elfogyott a tinta. A tanítónak nem volt pénze, hogy tintát vásároljon a gyerekeknek, sőt nem is lett volna hol, hiszen kicsi faluban laktak csak egyetlen egy boltjuk volt, ott pedig nem árultak tintát. A legközelebbi város túl messze volt, nem volt autó, a buszok sem jártak már. Egyszóval kilátástalan helyzet állt fenn tinta ügyben, ezért a tanítónak egy jó ötlet jutott az eszébe. Volt egy vegyész barátja a faluban, akihez elment és arra kérte, hogy kis tanítványainak készítsen tintát. A vegyész azonban csodálkozva nézett a tanítóra: Minek? Mindketten nőtlenek vagyunk, a mi gyermekeinknek nem kell a tinta. Minek is ügyet csinálni ebből? Minek fáradjon? A lelkes tanítónak az volt a válasza: szeretetből. – Szeretetből? Kérdezte a vegyész. De mi a szeretet? – S kémcsöveire tekintve mondta, mutasd meg nekem a szeretet képletét.
Ma az Egyház Jézus Szívére, a Szeretet képletére mutat és a Szentírást idézve mondja: „Isten úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn 3, 16) Mi, akik Jézus Szentséges Szívét tisztelni jöttünk el misére, tudnunk kell, hogy nem elég Jézus Szíve litániákat mondani, hanem jézusi cselekedetekből kell áldozat füzért fonni. Nem elég ünnepi felajánlásokat végezni, hanem a hétköznapi élet szürkeségében kell szívünket újra és újra jótettekkel a szeretet oltárára helyezni. Ezt pedig csak akkor fogjuk megvalósítani, ha komolyan vesszük Jézus felszólítását: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű”. A szelídség, alázatosság és önzetlenség – manapság nem a népszerű emberi tulajdonságok közé tartoznak. Ma teljes félreértés uralkodik e szavak tartalma körül. Éppen ezért fontos, hogy ezen értékek üzenetével újra meg újra találkozzunk, azokat igyekezzünk életünkbe beépíteni és gyakorolni. A szelídséget, az alázatosságot, az önzetlenséget minden időben – de ma még inkább – erőtlenségnek, gyávaságnak tartja a világ, amit ki kell irtani az emberi szívekből. Az alázatos embert leginkább úgy képzelik el, mint aki egy kissé ügyetlen, magába zárkózott, félénk, meghunyászkodó. Kétségkívül a szelídség, alázatosság korunk érvényesülésre törtető világában nem divatos tulajdonság. Annál inkább a nagyzolás, az érvényesülésért való törtetés, mely abban áll, hogy többnek látsszam, mint aki vagyok valójában, mint amire képes vagyok. Többnek látszani, vagyis szerepet, egy tőlem idegen szerepet játszani a világban az érvényesülés érdekében. Többnek látszani, vagyis a munkába, tanulásba belerokkanni, csak azért, hogy valami hamis elvárásnak eleget tegyek kifelé. Mennyi elhibázott, megrokkant élet köszönhető ennek… Amikor szelídségről, alázatról beszélünk, akkor természetesen nem az alázatoskodásra gondolunk, ami az önzésnek és a figyelem felkeltésnek egy leplezett módja. Hány olyan ember van, aki hallgat, aki szerénykedik, de éppen ezzel a tüntető jámbor magatartással tolja magát egyre inkább a figyelem középpontjába! Ilyenkor használja a magyar nyelv az álszent kifejezést. Ezzel szemben a helyes értelemben vett szelíd és alázatos ember abból indul ki, hogy múlandó: létének minden pillanatát Istennek köszönheti. Mert egyáltalán nem olyan természetes az, hogy létezünk, hogy este lefekszünk, és reggel felkelünk. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket. Az alázatos ember tisztában van ezzel az alapvető függésével, de ugyanakkor emberi méltóságával is, hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. E két dolog tudatában fogadja el önmagát olyannak, amilyen. Nem tartja jobbnak magát, nem él illúziókban önmagát illetően, de ugyanakkor nem veti meg magát olyannyira, hogy bocsánatot kérne azért is, hogy létezik. Igazából tudatában van annak, amit Szt. Ferenc megfogalmazott: hogy valójában „az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet”. Az alázatos ember nem tagadja meg adottságait, képességeit, de elismeri ezekben a dolgokban Isten ingyenes ajándékát. A keresztény alázat tehát nem tehetetlen meghunyászkodás, hanem helyes önkritika, önismeret, amely nem túloz, nem gőgösködik, nem nagyzol, nem isteníti magát. Nem akar minden dicsőséget magának tulajdonítani, hanem felméri mindenkinek valóságos értékét, és nem szégyelli megadni az Istennek, ami az Istené, a felebarátnak, ami a felebaráté és önmagának, ami a magáé.
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Nem könnyű az alázatosság és a szelídség erényét mindennap gyakorolni. Ez csak úgy lehetséges, ha valóban odafigyelünk arra, amit az Úr tett, és ahogyan tette. Az alázatosságot és a szelídséget csak is tőle tudjuk megtanulni. Emlékezzünk vissza az utolsó vacsora történetére. Mit tett Jézus a tanítványaival? Megmosta a lábukat. Jézus döbbenetes alázata mellett itt kifejezésre jut az Ő öntudata is. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s Jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” (Jn 13, 13–15)
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
