Az amerikai regény műfajának huszadik század végi megújítója, Cormac McCarthy már 1965-ben megjelent első regényében, A gyümölcskertészben (The Orchard Keeper) megteremtette azt a hidegrázós atmoszférát és alkalmazta azokat a stílusbeli fogásokat, amelyek később a legtöbb regényét (köztük a méltán nagy népszerűségnek örvendő Nem vénnek való vidék és Az út című könyveket) jellemzik. Másik két korai művéhez, az Odakint a sötétséghez és az Isten gyermekéhez hasonlóan, A gyümölcskertész helyszíne is a Tennessee államban lévő Appalache-hegység civilizációtól távol eső, elhagyatott vidéke. Az elénk táruló Amerikában nyomor és szegénység uralkodik, az erőszak szinte az élet velejárója, és folyamatosan küzdeni kell a túlélésért. Az ottlakók többnyire apátiába süllyedt, sorsukba beletörődött, életvitelükhöz ragaszkodó, máról holnapra tengődő kívülállók, akik saját szabályaik szerint élnek, aminek következtében olykor a törvényes keretek átlépésétől sem riadnak vissza.
A harmincas és negyvenes években játszódó, filmszerű epizódokból szerveződő, kihagyásos regény középpontjában három férfi áll: az idős Arthur Ownby, aki az emberektől távol él rozoga kalyibájában öreg kutyájával; a bűnből élő Marion Sylder szeszcsempész, aki gyakran összetűzésbe kerül a törvénnyel; és John Wesley Rattner, egy félárva kamasz, akit jobbára a természet, az állatok, a csapdaállítás érdekel. A három férfit erősebb, lazább szálak fűzik egymáshoz, leginkább egy negyedik férfi: a fiú halott édesapja, de erről a kapocsról közöttük csak az olvasó tud. A regényt a komor hangulat, a szűkszavú személyiségjellemzők, az erőteljes tájleírások, az allegorikus képek, valamint a hosszabb-rövidebb jelenetekből és pillanatfelvételekből építkező történetvezetés határozzák meg. A szereplők motivációját nemigen lehet mindig teljesen érteni, legfeljebb sejtjük azt, hiszen csak tetteikből és elejtett szavaikból következtethetünk egyes cselekedetük indítékára. A történet kiteljesedéséhez az elmondottakhoz az olvasónak nem ritkán egyedül kell hozzáképzelnie a hiányzó részeket. Az olvasást tovább nehezíti, hogy a szerző sokszor csupán egy személyes névmással („ő”) utal az adott szereplőre, és néha bekezdéseken keresztül nem tudjuk, éppen kiről is van szó.
Cormac McCarthy már első regényében felsejlenek azok az erények, amelyek korunk egyik legjelentősebb amerikai írójának a szerzői védjegyét képezik: az amerikai déli államokban uralkodó viszonyok rideg megjelenítése, egy kegyetlen világról árulkodó posztapokaliptikus állapot sejtetése, erkölcsi kérdések moralizálástól mentes taglalása, akárcsak a szerző bravúros nyelvezete. A McCarthy-regényekben felelevenedő világ teljes fokú megéléséhez és átéléséhez nagymértékben segítségünkre van az író egyedi stílusa, amit a sallangoktól lecsupaszított mondatok szuggesztivitása, a lényegre törő párbeszédek és a cselekmény belső monológot mellőző elbeszélése jellemez. A szerző egyszerre nyers és lírai mondatai nemcsak jelentésükben, hanem a szavak lüktetésében is hűen érzékeltetik a vidék sivárságát, ami a végletesen egyszerű párbeszédekkel egyetemben egy különös, egyszerre lidérces és meditatív hangulatot kölcsönöz a műnek. Az ábrázolt vidéken uralkodó állapotokról ezúttal is leginkább a helyiek elbeszéléseiből, szóhasználatából, gondolatvilágukról és értékrendjükről árulkodó megnyilvánulásaikból szerzünk tudomást.
Olvasás közben az olvasónak olyan érzése van, mintha A gyümölcskertészből, egyenesen az Appalache-hegységből indulna a szerző nagysikerű Az út című regénye, azzal a különbséggel, hogy amíg itt egy vidék lepusztulását és egy életforma végnapjait írja meg, addig Az útban a bolygóval és a teljes emberiséggel számol le, az ember erkölcsi hanyatlásának megrajzolásával szinte bibliai pusztulást vizionálva eközben. „Este. A halottakat földkéreg borítja, lassan forognak együtt a föld kerekének lassú mozgásával, békében az égitestek fogyatkozásával, aszteroidákkal, a poros nóvákkal, csontjaik foltosak a penésztől, csontvelejük törékeny kővé válik, forognak gyökerekkel átfont ujjaikkal, egyszerre Tutanhamonnal és Agamemnónnal, a maggal és a meg nem születettel.”
Egyáltalán nem könnyű olvasmány A gyümölcskertész, sem a témája, sem a kivitelezése tekintetében. A regény olvasása után egy kicsit úgy érezzük magunkat, mint aki egy nehéz éjszaka után ébredt, és még mindig az álmodott lidércekből bevillanó képek, rémisztő emlékfoszlányok és rossz érzések együttese kavarog benne. Cormac McCarthy első regénye vészjósló jelenetek sorozata egy pusztulásra ítélt világról, amelyből végérvényesen kivesztek a hősök, a műben nyoma sincs sem a vadromantikának, sem a vadnyugati történetekre jellemző mítoszteremtésnek. A regényben megjelenő vidéki Amerika menekülésre készteti lakóit. Aki képtelen erre, gyakran a társadalom peremére sodródik, ahonnan az út nem ritkán egyenesen a börtönbe vagy az elmegyógyintézetbe vezet. Amikor a fiú néhány évnyi távollét után visszatér szülőföldjére, rádöbben, hogy a maga mögött hagyott világ mindörökre elveszett, a rá jellemző emberekkel egyetemben. A regény zárósorai is erről árulkodnak: „Eltűntek már. Elmenekültek, elvonultak a halálba vagy száműzetésbe, elvesztek, megszűntek. A vidéken a nap és a szél még mindig mozgott, hogy süsse és hajlítgassa a fákat, a füvet. Ezeknek az embereknek sem testi valójuk, sem ivadékuk, sem nyomuk nem marad. Az itt lakozó furcsa nép ajkán nevük már csak mítosz, legenda, por.”
