Szerbia a párbeszédek országa. Aligha múlik egy nap, amikor a politikai cikkek, híradások között ne lenne legalább egy olyan, amelyiknek a témája valamilyen dialógus a fennálló problémák rendezése érdekében. Nem csoda, hogy így van ez, hiszen például a Pristinával folytatott párbeszéd már évtizedes projektumnak számít, mely hol hoz némi eredményt, hol nem, hol aktívan folyik, hol szünetel, mégis mindig témának számít, s ha éppen nem is zajlik, akkor arról szólnak a hírek, hogy mikor fog folytatódni, vagy melyik fél miatt vesztegelnek éppen a tárgyalások.
Mostanság azonban szinte a háttérbe szorította a Koszovó jövőjét illető párbeszédet egy másik dialógus, amely ráadásul azonnal két részre, folyamatra tagolható. A szerbiai hatalmi és ellenzéki pártok közötti párbeszédről van szó, melynek egyik változatában vannak nemzetközi közvetítők is, a másikban nincsenek, egyes politikai pártok ugyanis – abból az alapállásból kiindulva, hogy az ország belső ügyeit itthon, mindenféle külföldi beleszólás és segítség nélkül kell tudni rendezni – elutasították, hogy részt vegyenek az európai parlamenti delegáció által vezetett megbeszéléseken, így csak a külföldi közvetítés nélküli vitákon vesznek részt. Más ellenzéki pártok pedig úgy vélik, csakis a külföldi közvetítés vezethet eredményre és kényszerítheti ki a hatalomból az esetleges megállapodások bevezetését, alkalmazását, így ezek a pártok az európai vezénylésű megbeszélés-sorozat sikerében hisznek. A kommunikációnak így tehát két csatornája van: a köztársasági parlament illetékes testületén belül zajlik a külföldiek nélküli pártközi dialógus, s mondhatni, a parlamenten kívül, de ugyancsak a házelnök vezetésével történnek meg a nemzetközi résztvevőkkel tartott megbeszélések.
A múlt héten gazdag volt ennek a témának a kapcsán a hírkínálat, hiszen a pártközi dialógus mindkét csatornáján zajlottak az események. Az egész folyamatról azt is tudni kell, hogy a viták a Chatham House szabálya szerint folynak le, ami azt jelenti, hogy az azon résztvevők felhasználhatják az ott elhangzottakat, olyan részleteket azonban nem közölhetnek a végleges megállapodás, minden fél beleegyezése előtt, amelyek alapján be lehetne azonosítani a felszólalások megtevőit, a tárgyalások és nézetkülönbségek pontos részleteit. Ez garantálja a szabályok értelmében a vita nyitottságát, senkinek sem kell tartania ugyanis attól, hogy kellemetlen következményekkel jár mindaz, amit kijelentett a helyszínen.
A pártközi dialógusnak a célja voltaképpen az, hogy elkerüljön az ország egy olyan helyzetet, mint amilyennel a legutóbbi parlamenti választások alkalmával kellett szembesülnie: ne bojkottálja az ellenzék nagy része a szavazást, vegyen azon részt és kapcsolódjon be az államban zajló politikai folyamatokba az intézményes keretek között is, ne csak az utcán tiltakozva. A várakozások szerint mindehhez jelentős változásoknak kell majd történniük, módosítani kell minden bizonnyal a választásokkal, tisztségviselőkkel kapcsolatos törvényeket, a médiában növelni kell az ellenzéki pártok megjelenésének idejét – legalábbis ezek azok a pontok, amelyeket a jelenleg parlamenten kívüli ellenzéki pártok a leggyakrabban felrónak a jelenlegi hatalomnak.
Sokakban felmerülhet a kérdés, vajon miért éri meg a hatalmi struktúrának részt venni ezeken a tárgyalásokon, ha egyszer a parlamenti választásokon megszerzett mandátumok – bojkott ide vagy oda – teljesen legális és legitim mandátumnak számítanak, melyekkel nyugodtan lehetne négyéves kormányzati ciklusban gondolkodni minden külső zavaró tényező nélkül. Egyrészt valószínűleg a hatalom számára sem túlságosan előnyös az ország nemzetközi megítélése szempontjából az, hogy a szerbiai parlamentben olyan helyzet alakult ki a legutóbbi szavazást követően, melyben nem lehet azt mondani, egyetlen ellenzéki párt is lenne a törvényhozásban. Másrészt, magának a pártközi egyeztetésnek az ügye európai kérdéssé vált az ellenzéki kezdeményezésnek köszönhetően, Szerbia pedig európai úton halad, így teljesítenie kell az elvárásokat is ebben a folyamatban. Harmadsorban: nyilván senkinek sem tesz rosszat az, ha az országban előrehaladottabb, fejlettebb választási feltételrendszer lép életbe, mely hosszú távon garantálja a mindenkori hatalomnak és ellenzéknek az esélyegyenlőségét.
Amit az elmúlt héten hallhattunk, arra voltaképpen számíthattunk is, a médiában való szereplésről, a lehetőség biztosításáról esett a legtöbb szó – a részletek kiszivárogtatása ellen irányuló szigorú szabályok ennyi információt engedtek megjelenni, s mellette olyan híreket is, melyek szerint kisebb sértések is elhangzottak egyik-másik politikai párt képviselőjének számlájára.
Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, akkor meglehetősen építő jellegűek voltak a hozzászólások, mindenkit a jóindulat vezérelt, s az európai közvetítők szerint is valóban időben megszülethetnek megfelelő megállapodások még a jövő évi államfőválasztás és valószínűsíthető rendkívüli parlamenti voksolás előtt. Szeptemberben találkoznak újra a külföldi közvetítéssel zajló párbeszédben résztvevők, addigra, ha minden igaz, már konkrét dokumentumról vitázhatnak a pártok, s talán a titokzatosság is csökken némileg.
