Joachim Trier A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske) című játékfilmje az önmegvalósítás és a szövevényes emberi kapcsolatok lélektanát vizsgálja. A norvég–francia–svéd–dán koprodukcióban készült mű középpontjában az önmagát megismerni igyekvő Julie áll. A harmincadik születésnapja küszöbén lévő lány megpróbálja rendezni szerelmi életét és beindítani karrierjét (előbb orvostudományi tanulmányokat folytat, majd pszichológiát tanul, végül a fényképészetnél köt ki), ami mind segít neki átlátnia, kicsoda is ő valójában. Élettársi kapcsolatban él a nála másfél évtizeddel idősebb képregényrajzoló Aksellel, aki egyre sikeresebb és közismertebb, miközben ő továbbra is egy könyvesboltban dolgozik és önmagával ismerkedik. A férfi új kiadványának bemutatójáról Julie kisétál, s rövid bolyongás után hívatlanul besétál egy esküvői zsúrra, ahol megismerkedik Eivinddel.
A világ legrosszabb embere Joachim Trier Oslo-trilógiájának a záródarabja, és akárcsak elődjei, a Szerzők (Reprise) és az Oslo, augusztus (Oslo, 31. august) című alkotások, válaszút előtt álló fiatalok történetét dolgozza fel. A prológussal és epilógussal kiegészített, tizenkét fejezetből felépülő mű Julie életének négy évét láttatja. A film szerkezete lehetővé teszi, hogy az alkotás az alapszituációba ágyazva számos fontos kérdésre külön felhívja a figyelmet. A főhős önmagával és a hozzá közel állókkal folytatott küzdelmének ábrázolása mellett a mű egyebek közt a gyerekvállalás, a környezettudatos életmód, a művészi kifejezés szabadságának és korlátjainak, a nemi egyenlőség és a feminista világszemlélet, nem utolsósorban az emberi élet végességének a kérdését is boncolgatja. S bár a mozi megmosolyogtatóan kezdődik, a bonyodalom előrehaladtával a fejezetek egyre rövidebbek, a film hangulata pedig egyre komorabb lesz.
Finoman illesztve egymáshoz a különböző fejezeteket, Joachim Trier egy posztromantikus drámába csomagolt, könnyen befogadható, egyszerre szellemes és melankolikus művészfilmet készített, amely a maga szelíd módján a különféle emberi kapcsolatok – párkapcsolat, barátság, szülő-gyerek viszony – elevenébe váj. A történet elmeséléséhez a rendező ügyesen használja fel a rendelkezésére álló filmeszközöket. A kitűnő cselekményvezetés, jól kidolgozott karakterek, remek párbeszédek és letisztult képi világ mellett a film további nagy erőssége a megnyerő színészi játék. A trilógia első két darabjában is feltűnő Anders Danielsen Lie meggyőzően kelti életre a személyes drámával küzdő Akselt, akárcsak Herbert Nordrum az eseményekkel sodródó Eivindet, míg Julie szerepében a karizmatikus megjelenésű Renate Reinsve magával ragadó, érzelemteljes és kifejezetten érett alakítást nyújt.
A film megtekintése után nem lehet nem feltenni a kérdést: vajon tényleg Julie a világ legrosszabb embere? Aligha. Mégis sokszor annak érzi magát, amikor olyasvalamit követ el, amivel megbánt valakit, miközben csak arra próbál rájönni, hogy kicsoda is ő valójában, és mit szeretne az életben. Saját bevallása szerint sokszor úgy érzi, hogy kívülről látja önmagát, mintha külső szemlélő lenne saját életében. Idő kell, hogy megértse, mi az, amire igazából szüksége van, ami segíti a személyiségfejlődését, és mi az, amihez felesleges ragaszkodni, bármennyire is nehéz legyen, el kell engedni. A világ legrosszabb embere önmagunk elfogadásáról szól, egy bizonytalan felnőtt nő „felnövés-története” a modern társadalom kihívásai közepette. Játékosságával elbűvölő, hangulatában meditatív, valóságábrázolásával kijózanító.
