Az utóbbi években nyári estéken soha nem láttam ennyi kiskamaszt, fiatalt az utcán, mint most. Csoportokban igyekeznek a belváros felé, a városháza környékén bóklásznak, „bandáznak”, hangosak, vidámak, felszabadultak, élvezik egymás társaságát, és azt, hogy nincs bezártság, nincsenek szigorú korlátozások. Még nemigen gondolnak arra, mi vár rájuk szeptember elsejétől, vagy ha igen, addig is igyekeznek kiélvezni ezt a szabadságot, ami a járvány előtti normális életre emlékezteti őket.
Azt még senki sem tudja megmondani, hogy hogyan néz majd ki a nem egészen egy hónap múlva kezdődő tanév: minden általános iskolás és középiskolás diák rendes, hagyományos tantermi oktatáson vesz részt, vagy pedig a tavalyi, a járványhelyzet által kikényszerített modell szerint folyik a tanítás.
Persze, az első változat lenne mindenkinek a legjobb. Branko Ružić oktatási miniszter a minap azt nyilatkozta, a második változat a „legdrasztikusabb lehetőség”, de mint hozzátette, még korai végleges döntéseket hozni.
Emlékeztetőül azt is elmondta, a „tavalyi modell” azt jelenti, hogy az óvodák teljes kapacitással működnének. Az alsós osztályok két csoportra osztva járnának iskolába – ahol az osztálylétszám ezt a bontást szükségessé teszi –, a felsősök szintén két csoportban mennének minden másnap iskolába – vagy aszerint, amilyen megoldást tavaly választottak –, a középiskolások pedig minden második héten. Ez a lehetőség akkor vár ránk, ha a járványügyi helyzet kedvezőtlen lenne, de mint a miniszter optimistán megjegyezte: őszintén reméli, hogy a rendes módon indulhat a tanév.
Az egészségügyi, pontosabban a járványügyi szakemberek viszont cseppet sem derűlátóak, sőt… Megint növekszik a fertőzöttek száma, ahogy mondják, a járvány negyedik hullámát mi sem tudjuk megúszni.
Az oktatási miniszter arra biztatta az óvodákban, iskolákban, felsőoktatási intézményekben dolgozókat, vegyék fel a védőoltást, hisz eddig csak mintegy 50 százalékuk tette ezt meg. Sőt, a szülőket, nagyszülőket is erre kérte. Mint kiemelte, Szerbiában összesen 1,1 millió gyermeket, fiatalt ölel fel az oktatásügy. Ők mindannyian valaki gyerekei, unokái, a miattuk érzett felelősség miatt kellene a felnőtteknek beoltatniuk magukat, érvelt a miniszter.
A járványhelyzet kezdetétől mindenki igyekezett alkalmazkodni az előállt helyzethez: rövid idő alatt elkészültek az online órák felvételei, a pedagógusok, szülők erejükön felül igyekeztek helytállni. Sok tanártól hallottuk az elmúlt időszakban: a távoktatás kétszer annyi időt vesz el, mint a hagyományos órák megtartása, az azokra való felkészülés. A szülőktől is nagyobb odafigyelést, több segítséget, együtt tanulást igényel a távoktatás. Megszenvedik a helyzetet azok a családok, ahol több a gyerek, mint az online oktatáshoz szükséges eszköz, habár az iskolák igyekeztek ebben a segítségükre lenni.
Az iskola az egyik legfontosabb, vagy talán a legfontosabb szocializációs színtér a gyerek, a kamasz életében, a távoktatás során ezt a szerepét nem tudja maradéktalanul betölteni.
A diákok nehezen viselik, hogy amikor a járványhelyzet miatt az iskolák kénytelenek áttérni a teljes online oktatásra, nem lehetnek nap mint nap együtt az osztálytársakkal, barátokkal. Hiányzik nekik az, ami a középiskolás lét varázsát adja: a nagy nevetések, bohóckodások, viccelődések, a beszélgetések az élet kis és nagy dolgairól, az ártatlan flörtölések, a focizások – mindaz, amire mi is nagy nosztalgiával emlékszünk vissza. Sőt, még a tanárokkal való napi, illetve rendszeres találkozások is hiányoznak nekik, mert az osztálytermi órán könnyebb elsajátítani a tananyagot, és ez a jelenlét is biztonságot ad számukra, mert azt jelenti, hogy nincs járvány, minden megy a maga kerékvágásában.
A világjárvány a 21. század pestise, kolerája, a minisztérium, az iskolák az elmúlt időszakban igyekeztek megtalálni az adott helyzetben a legkézenfekvőbb megoldást, mert az a legrosszabb, ha egyáltalán nincs tanítás, a gyerekek ölbe tett kézzel otthon ülnek, elveszítik munkaszokásaikat, napi rutinjukat, kiveszik belőlük a tudás, az új ismeretek iránti igény, azt is elfelejtik, amit megtanultak, megszűnik a napi kapcsolatuk az osztálytársakkal, barátokkal, tanáraikkal, a normális élettel. Ezért bízom minden jóslat, intő jel ellenére abban, hogy nem a „tavalyi modell”, hanem a hagyományos, megszokott, rendes iskolába járás vár a kis- és nagydiákokra. Ha pedig mégsem, akkor siránkozás helyett inkább igyekezzünk nagyobb önállóságra biztatni őket, felkészíteni arra, hogy szembe tudjanak nézni a kihívásokkal, hiszen sajnos a világ arrafelé halad, hogy hihetetlenül gyors változások, egyik napról a másikra kitörő válságok, járványok teszik majd próbára őket.
