Kishegyesről több mint ötvenen, egész Bácskából mintegy kétszázötvenen zarándokoltak el biciklin kerekezve Budapestre, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra.
Egy versenyzőnek semmiség kétszáz-kétszázötven kilométert megtenni vasparipán, de egy hétköznapi falusinak nem akármilyen kihívás. Különösen akkor, ha az út során végig rossz az idő, majd annak a felénél olyan viharba kerülnek, hogy a természet dühöngésének a csillapodtával a csapatot úgy kell összeszedni, mint csata után a vesztes sereg maradékát.
A régóta látni vágyott, a Duna királynőjének nevezett magyar fővárosban is az eső várta a zarándokokat, már hétfő dél óta szakadatlan zuhogott, így volt ez a nyitómise napján is, szerdán, de aztán csoda történt. A krónikás így emlékezett vissza az eseményekre. „...az eső ellenére is özönleni készült a közönség, de a levertség általános volt. Hisz másfél éve készülődött az egész ország úgyszólván kizárólag ezekre az ünnepélyekre, amelyeket most szétmosni készült az eső.
Hétfő dél óta szakadatlanul esett. Az idő egészen hidegre fordult, Magyarországon május végén csak igen ritkán ilyen hűvös a levegő. Az eső néha valósággal jéghideg felhőszakadássá változott – s ugyanilyen időt jelentettek egész Európából. Egészen reménytelennek látszott, hogy kiderülhet!
Ekkor történt az az esemény, amelyet mint a Kongresszus csodáját emlegettek egyenesen azok is, akik távol állanak a katolikus hittől és lelkülettől: rövid félóra alatt megszűnt a városra ráhömpölygő eső, szétfoszlottak a fellegek, felmosolygott az ég; – kéksége elkezdett a város felett nevetni és tündökölni, mint valami gyermeki szem. A gyermekek, akik a budapesti kongresszus sikeréért annyi imádságot és annyi szentáldozást ajánlottak fel: nem imádkoztak hiába!” (A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Emlékkönyve, 101. o.)
Ez nem is igazi csoda? A hitetlen Tamásoknak, a rációba fosszíliaként belekövesedett modern és posztmodern elméknek valóban egy könnyedén megmagyarázható természeti jelenség volt csak ez, ám a hívők képesek voltak meglátni benne a mindent uralónak a beleegyező akaratát, aki meghallgatta az imákat.
Az olvasónak már régen kiderülhetett, hogy ez a történet nem a 2020-ban megrendezendő, de csak most, egy év késéssel megtartott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus délvidéki vonatkozású története, hanem az 1938-as (34.) Oltáriszentség-ünnepé.
A történetet dokumentumok igazolják. A szerbiai levéltárban iktatva van a jóváhagyás (IAS, F:57, 4177/1938) a hivatalos szervek részéről, hogy Šandor Jovan, azaz Sándor János kishegyesi római katolikus plébános megkapja a kollektív útlevelet, amelyet abból a célból igényelt, hogy egy csoporttal Budapestre, a 34. Eucharisztikus Világkongresszusra utazzanak kerékpáros zarándoklat keretében. Tanúsítja a sikeresen megjárt utat egy fénykép is, amelyet a helyi származású Tóth Dénes jelentetett meg a Kishegyes régen és ma elnevezésű Facebook-csoportban. Mintegy hetvenen pózolnak a kongresszust megjártak csoportképén, a kendős, fekete ruhás nénikék és a két gyermek vélhetően csak családtagokként kerültek a fotóra. Ha a fényképen olvasható felirat dátuma helyes, akkor két nappal a rendezvény kezdete előtt indultak, és ugyanannyi idővel annak a vége után értek haza. A délvidéki zarándokokat elért Kecskemét környéki viharról a kongresszussal foglalkozva olvastam valahol, sajnos nem készítettem róla feljegyzést, így visszakeresni sem tudtam a forrást.
A képen ott kellene, hogy legyen távolabbi asztalosmester rokonom is, de képtelen vagyok fölismerni őt így fiatalon, azt viszont biztosan tudom, hogy fia, János, szintén eltökélte, hogy akárcsak apja, ő is biciklivel fog a (második) budapesti eucharisztikus világtalálkozóra eljutni. Kétségtelen, hogy az ígéretét be is tartotta volna, ha az Úr két évvel előtte magához nem szólítja oda, ahova már nem mehet kerékpárral az ember, talán csak angyalszárnyakkal, ahogyan neves karikaturistánk, Léphaft Pál rajzain láthatjuk gyakran az oda távozókat.
Ezzel azonban még nincs vége a történetnek. A kongresszus utolsó napján, vasárnap délelőtt tartották a Magyarországon még sosem látott grandiózus rendezvénysorozat zárómiséjét, amelyet a kilenc hónappal később XII. Piusz néven pápává választott Pacelli bíboros-legátus mutatott be mintegy félmillió hívő előtt. Ezt követően hatalmas körmenetet tartottak, amikor hirtelen ismét megjelentek az ijesztő, sötét fellegek, majd olyan zuhatag zúdult a sokáig kitartó százezrekre, hogy végül az el nem mondott záróbeszédeket már csak a rádióban olvashatták be aznap este.
Ebben is fölismerhette a jelet az, aki nemcsak az eszével, hanem a szívével is érteni akarta a történteket. Európára, sőt az egész világra ekkor már sötét viharfelhőként telepedet rá a háború fenyegető árnyéka. Hitler már végrehajtotta az Anschlusst, és már rég túl vagyunk a japánok szörnyű nankingi vérengzésén. Az utolsó esély a pusztítás és az öldöklés elkerülésére 1938-ban volt. A budapesti eucharisztikus seregszemle és egy évvel előtte a manilai – mindkét eseményen milliónyian vettek részt – még esélyt nyújtott a keresztény fohászra, a Béke fejedelméhez való odafordulásra, az észhez térésre, a szeretet győzelmére a félelem fölött, a türelem diadalára a gyűlöleten. A Natália nővér által ugyanebben az időben Magyarországról induló engesztelő mozgalom is erre szólította fel a magyarokat és rajtuk keresztül az egész világot. Az emberi szívekben azonban nem a Béke fejedelmének a szava győzedelmeskedett a minden háborút megelőző belső harc során, hanem a világ fejedelme: nem a szeretet hatalma, hanem a hatalom szeretete.
Sok párhuzamot vonhatunk az 1938-as és a 2020-as, de 2021-ben megtartott budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus között a helyszínektől kezdve, a felkészülésen át egészen addig, hogy a Hősök terén tartott zárómisét egy-egy pápa tartotta, fogja tartani, ha 1938 májusában Pacellit még kilenc hónap is választotta el Róma püspöki székétől, de már akkor vitathatatlanul ő volt a katolikus egyház második embere. Ha hasonlattal élve a Sztálinnal és Hitlerrel egyaránt szembeszegülő XI. Piuszt a Vatikán államfőjének nevezzük, akkor őt az egyházi kisállam akkori miniszterelnökének kell mondanunk.
A látogatottság tekintetében már csak annyiban érvényes a párhuzam a két világtalálkozó között, hogy a lehetőségekhez mérten sokan vettek, vesznek részt mindkettőn, de legalább tízszeres, egyes esetekben akár százszoros szorzót kell alkalmaznunk az 52. esetében, hogy megközelítsék a 34. létszámait. (Remélhetőleg a most vasárnapi pápalátogatáskor nem ez lesz a helyzet.) Elég emlékeztetni arra, hogy a nyitómisén 2021. szeptember 5-én mintegy 1200 elsőáldozó vett részt, 1938. május 26-án, áldozócsütörtökön pedig a tudósítások szerint 150 000 fiatal vette magához az Oltáriszentséget.
Mondhatjuk, hogy a koronavírus megtette a magáét, ha hazudni akarunk magunknak. A tény ezzel szemben az, hogy Európa már régóta újraevangelizálandó, missziós területnek számít, egy „visszapogányosodott” posztkeresztény világ. Ahogyan az Il Foglio újságírója lényegre tapintóan megfogalmazta az Erdő Péter bíborossal készült augusztus végi interjúban, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keresztény hét lesz a legszekularizáltabb kontinensen.
A kérdés csak az, hogy valaminek a végét, vagy a kezdetét fogja megjeleníteni ez a keresztény hét Európa szívében, ahogyan Ferenc pápa nevezte vasárnapi üzenetében Budapestet. Ahhoz ugyanis kétség sem férhet, hogy miként az 1938-as, ez a 2021-es is sorsfordító időkben zajlik: nem a koronavírus miatt, hanem amiatt, ami a vírus után várhat ránk.
