Szívünkön viselt kövek

Ha sorra nézzük Kim Ki-duk műveit, nem lehet nem felfigyelni arra, hogy szinte felváltva vannak bennük jelen a városi közegben céltalanul bolyongó, és a mindenkitől távol, a természettel összhangban élő hősök. Mintha ez a kettősség kísérte volna végig a dél-koreai filmművész életét és pályáját is: kívülről punk volt, belülről pedig buddhista. Hol kizökkentette a nézőt komfortzónájából, hol álomba ringatta őt.

„Nehéz megmondani, hogy a világ, melyben élünk, valóság-e vagy csupán álom” – olvashatjuk Kim Ki-duk Lopakodó lelkek című filmjének záróképében. S valóban, a kézzel fogható valóság mellett életünk ugyanannyira fontos elemei az álmok, amelyeket hol szorongva, hol áhítattal álmodunk, az ábrándok, amelyekbe oly sokszor menekülünk, és a hitbéli meggyőződéseinkből eredő csodák, amelyekkel reményeinket éltetjük. A neves dél-koreai filmrendező művei pontosan ezt a többrétű világot igyekeznek megjeleníteni előttünk a film nyújtotta eszközökkel. Az alkotások kivétel nélkül szokatlan élethelyzeteket dolgoznak fel, a realitást áthatják bennük az álomszerű jelenetek és lírai képek, szürreális hangulatot kölcsönözve egy-egy műnek. A rendező filmjei gyakran ötvözik a melankóliát, erőszakot és végletes szexualitást, az életműben visszatérő témaként jelenik meg a mindent elpusztító szerelem, a hősök pedig sok esetben a társadalom pereméről érkeznek, kirekesztettek, akiket a bosszú hajt, vagy akik a bűntudattól szenvednek.

A Kim Ki-duk-tabló egyik legkülönösebb alakja a Lopakodó lelkek főhőse, aki napközben szórólapokat hord szét, majd este visszamegy abba a negyedbe, ahol a lapokat a bejáratokra tűzte, és ha valamelyik lakásbejáraton még ott a szórólap, feltételezve, hogy nincs otthon senki, ideiglenes szándékkal beköltözik az adott lakásba. Nem tulajdonít el semmit, csupán ott tölti az éjszakát, közben kimos a háziaknak, meglocsolja a virágokat, megjavít mindent, ami a keze ügyébe kerül, és megalszik. Az egyik luxusházban egy férje által bántalmazott nőre bukkan, aki csatlakozik hozzá, és immár kettesben folytatják az éjszakai vándorlásokat. Különös életvitelüket tovább fokozza, hogy együttlétük alatt egyetlen szót sem váltanak egymással. 

A dél-koreai mester más filmjeiben is találkozhatunk különleges kapcsolatokkal. A Lélegzetben az elhanyagolt feleség látogatni kezdi az egyik kivégzésre váró elítéltet a halálsoron, a nem mindennapi viszonyt pedig a börtönvezető mindvégig kukkolóként figyeli; Az íjban egy idős férfi és egy tizenéves lány a tengeren lengedező hajón élnek kettesben, a lányt a férfi tíz évvel ezelőtt találta, azóta nem engedte a szárazföld közelébe, és éppen készül feleségül venni őt; A szigetben a vízen himbálódzó horgászlakba öngyilkosságot elkövetni érkező férfi és a senkihez sem beszélő révészlány között mindent felemésztő szenvedélyes viszony alakul ki; az Idő főhősnője azon félelmében, nehogy megunja őt a barátja, plasztikai műtét útján új arcot készíttet magának, majd megpróbálja ismét meghódítani a férfit, ezért nagyon rosszul esik neki, amikor megtudja, hogy az még nem heverte ki az életéből fél évvel korábban szó nélkül eltűnt szerelmét; a spektrum két ellenkező végén elhelyezkedő férfi és nő az Álom című filmben akaratuk ellenére is egymásra vannak utalva, hiszen, amit a férfi megálmodik, azt a nő alvajáróként végrehajtja a valóságban, aminek következtében csakhamar mindketten rettegnek elaludni, nem véletlen hangzik el a műben, hogy „az álom az ember jövőtől való félelme”.

A hol kíméletlen brutalitással, hol drámai líraisággal elmesélt történetek, a színekben és beállításokban egyaránt jól megkomponált képek, a kifejezetten fontos szerepet játszó zene, a költői, olykor filozofikus monológok és szikár dialógusok együttesen mind-mind egy különleges világ létrejöttét eredményezik. A filmek mindemellett erős szimbolikával rendelkeznek, amelyek sok esetben a hittel és a sorsszerűséggel állnak összefüggésben. A beépített titokzatos szállal Kim Ki-duk kibővíti az alkotások értelmezési horizontját, többrétűvé varázsolva egy-egy művet. Ilyen misztikus mozzanat a pillangóként visszatérő nő az Álomban, a láthatatlanná váló fiú a Lopakodó lelkekben, vagy a korábban magasba lőtt nyílvessző, amely az álmában elélvező lány fehér ruhájába csapódik Az íjban. Emellett a távol-keleti ősi életfelfogás és világszemlélet is valamilyen formában rendre megjelenik a dél-koreai rendező filmjeiben, legyen szó régi mesterségek ápolásáról, különféle hiedelmek felelevenítéséről, egyedi jóslási módszer gyakorlásáról, buddhista jellegű szertartásokról, egy faültetés lelki-szellemi dimenziójáról, vagy kavicsok egyensúlyt szimbolizáló egymásra rakosgatásáról.

Fontos eleme Kim Ki-duk művészetének az agresszió érzékeltetése és láttatása, a rendező műveiben gyakran előforduló kegyetlenkedés és fájdalomokozás stilizált megjelenítése. A távol-keleti filmekre jellemző erőszak-ábrázolás nála is bőven jelen van, de honfitársával, Park Chan-wookkal vagy a japán Takashi Miikével ellentétben, ő érzékletesebben kezeli a brutális és morbid mozzanatokat, nem ritkán csupán sejtetve azokat, amivel lényegében a néző fantáziájára játszik, ily módon sokszor még nagyobb hatást váltva ki, mintha egyes szörnyűségeket közvetlenül elénk tárna. Az elmondottak egyáltalán nem jelentik azt, hogy Kim Ki-duk alkotásaiban nem találkozunk gyomorforgató jelenetekkel. Több művében is feltűnik az inkább pszichikai mintsem fizikai hatást kiváltó pofozás, gyakori a különféle testi kínzás, az állatok bántalmazása, akárcsak a kés és egyéb szúró- és vágóeszközök használata, A szigetben fontos szerepet játszik a különböző testrészekbe akasztott többágú horog, a Lopakodó lelkekben a fizikai fájdalom legfőbb okozója a golfütő, nem utolsósorban rituális önégetéssel elkövetett öngyilkosságot is láthatunk az életműben.

A fizikai és pszichikai erőszakot egyaránt központi témaként kezelő alkotásai közül ki kell emelni Kim Ki-duk Az irgalmas lány és Pieta című filmjeit. Az irgalmas lány nyitójelenetében két chatező szöuli diáklányt látunk. Yeo-jin találkozót beszél meg egy férfival, amelyre Jae-young megy el. A két lány ily módon szeretné megkeresni a rávalót egy európai utazásra. A munkát végző Jae-young láthatóan élvezi is azt, állandóan kuncsaftjairól mesél, ami miatt Yeo-jin – aki anyja halála óta rendőrnyomozó apjával él – gyakran neheztel rá, s egyáltalán nem titkolja féltékenységét és látens férfigyűlöletét. Egy napon Jae-young lebukik, és hogy nehogy elkapják a rendőrök, kiugrik a második emelet ablakából. Yeo-jin naplójából kikeresi elhunyt barátnője összes volt ügyfelét, sorban lefekszik velük, majd visszaadja nekik a pénzüket. Így szeretne enyhíteni lelkiismeret- furdalásán. Szerencsétlenségére, a véletlen révén édesapja rádöbben, merre kószál egyszülött lánya, a nyomába ered, és az addig békés polgárként ábrázolt férfi csakhamar személyiségének sötét oldalába is betekintést enged. A film egy végtelenül rideg világot tár elénk, a nagyvárosból kimozdulva azonban ennek az alternatíváját is felmutatja, mintegy hangsúlyozva, hogy az illúziómentes valóság ellenére a világból még nem tűnt el teljesen a szeretet, a megbánás és az együttérzés.

A Pieta egy könyörtelen fiatalemberről szól, aki egy nyomornegyedben az uzsorakölcsönt hajtja be gazdag megbízójának a különböző fémmegmunkáló műhelyek tulajdonosaitól. Aki nem tud fizetni, azt válogatott módon megnyomorítja, átfúrja a kezét, szétroncsolja a lábát, vagy valami harmadik módszert talál ki, hogy a biztosításból megkapja a tartozást. Márpedig senki sem tud fizetni, hiszen a kapott háromezer dollár utáni tartozás tíz nap alatt harmincezerre nő. A rettegett főhős teljesen érzéketlen mások gondjaira, fikarcnyi empátiát sem érez embertársai iránt, nem csoda, hogy az adósok már a megjelenésétől halálra rémülnek. Egyetlen személy nem tart tőle: egy titokzatos hölgy, aki váratlanul tűnik fel az életében, mindenfelé követi, s azért könyörög, hogy bocsásson meg neki, amiért a születésekor elhagyta. Úgy véli, fia azért lett ilyen, amilyen, mert szeretet nélkül nőtt fel. Odaköltözik hozzá, hogy megpróbálja jóvá tenni egykor elkövetett bűnét. A fiatalember hisz is neki, meg nem is, végül elfogadja, hogy megtalálta sosem látott édesanyját, s idővel egyre jobban ragaszkodik hozzá. Szegénység és kilátástalanság, erőszak és brutalitás, bűn és bűnhődés, harag és gyűlölet, féltékenység és bosszú hatják át a transzcendens áthallásokkal is bíró remekművet.

Kim Ki-duk műveiről szólva azt is el kell mondani, hogy ötletes megoldásokban rendkívül gazdagok. Az irgalmas lány egyik jelenetében a férfi fülhallgatót helyez az elhunyt fülére, majd miután elföldelte a holttestet, bekapcsolja a síron maradt discmant – ugyanabban a pillanatban csendül fel a filmben a zene; a Lopakodó lelkek meghatározó képe, amikor a férjét ölelő feleség házastársa vállán a szeretőjét csókolja; a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz című műben pedig a buddhista szerzetes fehér macskájának a farkát mártogatja a fekete festékbe, és vele írja a szútrákat a hegyvidéki tó közepén elterülő ház bejárata elé. Utóbbi filmben, a bűnről és bűnhődésről szóló gyönyörű buddhista tanmesében látjuk a következőket is: a kisfiú cérnával apró köveket kötöz egy halhoz, egy békához és egy kígyóhoz, a buddhista szerzetes kilesi őt, nem szól semmit, de éjjel, miután a kisfiú elalszik, kötéllel egy hatalmas követ kötöz hozzá, a kisfiú sírva ébred, alig tudja húzni maga után a súlyt, könyörög a szerzetesnek, hogy szabadítsa meg a tehertől, de az azt mondja neki, hogy menjen és keresse meg az állatokat, és oldja fel őket, akkor majd ő is megteszi vele ugyanezt, de ha időközben bármelyik állat, a hal, a béka vagy a kígyó meghalt, akkor a szívén fogja viselni kövüket élete végéig.

Ha sorra nézzük Kim Ki-duk műveit, nem lehet nem felfigyelni arra, hogy szinte felváltva vannak bennük jelen a városi közegben céltalanul bolyongó, és a mindenkitől távol, a természettel összhangban élő hősök. Mintha ez a kettősség kísérte volna végig a dél-koreai filmművész életét és pályáját is: kívülről punk volt, belülről pedig buddhista. Hol kizökkentette a nézőt komfortzónájából, hol álomba ringatta őt. Mint mindannyian, követ viselt ő is a szívén, amitől halála napjáig úgy élt, mint a feszes íj, amely „mind az erő, mind a csodás dallam forrása”.