A megbékélés apadó reményében, véget nem érő várakozásban, örök adventben élték életüket az 1868-as magyar–horvát kiegyezést követő évtizedekben a szlavóniai magyarok – derül ki az 1904 óta Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újság karácsonyi köszöntőinek visszafogott hangulatából. „Várjuk, hogy lesz-e már valaha nekünk is igazi, szent karácsonyunk” – vetette papírra csöndes fohászát a betlehemi csoda reményében Ágoston Sándor kórógyi református lelkész Békesség és jóakarat címmel az utolsó békeév, 1913 karácsonyán közölt ünnepi írásában. Sokadik elcsöndesedése volt ez a Dráván túli magyarok tízezreinek, anélkül, hogy a Messiás ígérete megtalálta volna őket. „Az irigységnek és a gyűlöletnek viharzó tengere vesz körül bennünket, mely ádáz dühvel ostromolja türelmünket, elszántságunkat, kitartásunkat. Mi pedig várjuk időről-időre azt a fehér galambot a béke olajágával. Várjuk az irigység tengerének elapadását, a gyűlölet viharának elcsendesedését” – töprengett a magyarság felé megnyilvánuló, szakadatlanul föl-föllángoló türelmetlenség láttán a lelkész. Magyarságunk megéri-e egyszer végre, hogy békességben élhessen azon a földön, amelyet egykor ősei vére áztatott, s a magyarok verejtéke tett termékennyé? Megéri-e, hogy otthonában minden fenyegetés nélkül vallhassa magát magyarnak, az anyanyelvén békességben nevelhesse gyermekeit a magyar kultúrára? Megéri-e egyszer, hogy templomaiban szíve szerint magyarul imádkozhasson, énekelhessen könyörületért, s hogy ebben meg ne háborítsa őt a politikai kufárok serege? Megéri-e egyszer végre a szlavóniai magyarság, hogy jóakarattal legyenek iránta horvát polgártársai?
Hild László Júlián-tanító 1911. január 1-én megjelent Az irigi magyarság karácsonya című írásában önfeledt derűvel számolt be arról, hogy karácsony estéjén az iskola növendékei szépen sikerült pásztorjátékot adtak elő. A valódi öröm azonban karácsony másnapján volt, midőn az ürögi magyarság először láthatott a templomában magyar papot misézni, először énekelhetett a saját templomában magyarul. Váratlan volt számukra a magyar karácsony, Grész Leó bajai ciszterci rendi főgimnáziumi tanár ugyanis Ürögön töltötte az ünnepet, s megnyerve a helyi plébános jóindulatát, karácsony másnapján magyarul szolgáltathatta a nagymisét, miközben a magyarság tanítóival együtt „örömtől emelkedett lélekkel küldött buzgó fohászt a kisded Jézushoz”. A bajai szerzetes magyar prédikációt ugyan nem mondhatott, mégis korábban soha nem tapasztalt örömünnepe volt ez a magyarságnak.
Hild László megjegyezte: a józan gondolkodású horvát papságnak kellene végre belátnia, közös érdekük, hogy a katolikus magyar hívekkel szeretetben, békességben éljenek, s véget vetnének a folytonos torzsalkodásnak, az ellenséges hangulat gerjesztésének, a püspök előtt történő szakadatlan vádaskodásnak. Ez pedig csak akkor lesz lehetséges, ha a horvát pap „el tudja választani a vallást a politikától, mindig csak arra tekintve, hogy ő, mint Isten fölszentelt papja arra van hivatva, hogy Krisztus igéjét hirdesse minden népnek, s lelki vigaszt nyújtson mindenkinek egyforma szeretettel és mértékkel”. Grész Leó e boldog karácsony után megjegyezte, Szlavóniában nem gigászi kívánságokkal, de apró gesztusokkal lehet békét teremteni. A Szlavóniai Magyar Újság szerkesztője, Poliányi Zoltán ugyanott, csillag alatt megjegyezte: korántsem tekinthető gigászi kívánságnak, ha a katolikus magyarok „alázatos folyamodásokkal arra kérik a püspököt, hogy engedélyezzen nekik annyit, hogy egy évben egyszer magyar papot hozathassanak a saját költségükön”, miközben a kérésükre még választ sem kapnak. „Elég sokáig kunyeráltunk, könyörögtünk, magyarjaink küldöttségeit Zágrábból is Djakóvárról is a legtöbb esetben a portás küldte el. Kérvényeikre válasz sohasem érkezik. Mit tegyenek hát? Meddig várjunk? Egyszer a türelemnek is vége szakad.” Megjegyzését azzal fejezte be: nem könyöradományról, hanem a közösséget megillető jogokról van szó.
Poliányi Zoltán korábban, 1910. december 25-én közölt Karácsony című vezércikkében kellő határozottsággal szólt a szlavóniai magyarság hitéletének gyakorlásával kapcsolatos jogairól. A horvát–szerb koalíció politikája tette békétlenné akkoriban a közéletet, melynek nyomán a zágrábi egyetemi ifjúság utcai tüntetések során jelezte a magyarokat megvető indulatának határtalanságát. „Miért nem fér meg a horvát a magyarral? – kérdezte a lapszerkesztő. – Miért torzsalkodik? Miért vesztegeti, fecséreli erejét légvárak építésére, délibábok megrögzítésére ez a két testvérnemzet, amelyet nemcsak a törvény holt betűje, nemcsak a százados harcok vad zivatarának emlékképei, nemcsak a történeti jogfolytonosság, nemcsak a közös sírhantok, közös diadalok, hanem az érzelmek és az egymásba szövődő érdekek közössége fűz együvé, soha el nem szakítható szálakkal, soha ki nem gyomlálható érzelmekkel és a nemzeti becsület tiszta és fennkölt öntudatával.” Vajha a szeretetnek ez a szent ünnepe és a rá virradó újesztendő egy új, békésebb politikai és társadalmi folyamatnak lenne az ígérete, amely végre megbékítené az ordas indulatokat! „Bár jönne már egyszer az isteni Messiáson kívül egy másik Megváltó is, aki a hatalom átkos szeretetét a szeretet megbocsátó hatalmával cserélné ki! Nem hatalomszeretet, hanem a szeretet hatalma váltja meg a világot. Ennek az áldását, megszületését és erejét kérjük az isteni Mestertől a karácsonyi ünnepeken!”
Hasonlóan vélekedett Ágoston Sándor az 1910-ben közölt Karácsonyi gondolatok című írásában, amikor papírra vetette: „Oh, te szegény, szélvésztől hányatott, vigasztalástól megfosztott emberi lélek! Elég volt már a hányattatásból, elég volt már a nyomorgásból, eléggé megviselhették már lelkedet-testedet a bűnök. Elkél már néked is a pihenés, a nyugalom, a csendesség, a béke.” A szlavóniai magyarság nem hasonlatos a Szentírás nyomorult római rabszolgáihoz, hiszen már nem szolga, hanem szabados. Rabságát megtörte a Megváltó, kivel „az ő szent asztalánál a békességnek új szövetségére léptünk”. Az ő békességének szövetsége pedig meg nem tántorodik – ígérte neked a te könyörülő Urad. Azután mégis megérkeztek a nagy háború szomorú esztendei, a megpróbáltatások, Trianon pedig végképp megpecsételte a szlavóniai magyarok sorsát.
