„Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki vala és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel, 1, 8)
November utolsó vasárnapjával, azaz advent első vasárnapján kezdődik el az egyházi év. Ezt követi még három adventi vasárnap, amelyben a hívő lelkek Krisztus eljövetelére készülnek. Majd karácsonyon, virágvasárnapján, nagypénteken, húsvéton, áldozócsütörtökön és pünkösdön át újból meglátjuk Krisztus egész életét, meghalljuk teljes üzenetét.
Végezetül rá kell jönnünk, hogy mi gyakorlatilag két időben élünk. Az egyiket jelzi a polgári naptár, január elsejétől december harmincegyedikéig, a másikban benne él az egyház, és annak időszakait beosztja a Krisztus életének döntő eseményeire való hívő emlékezés által, hogy így a teljes Krisztust megismerve Őt mindenben kövessük. Ez utóbbit nevezzük egyházi évnek, amelynek van egy ún. ünnepes féléve és egy ünneptelen féléve. Most az adventi időszak végén már tart az ünnepes félév, amely advent első vasárnapjával kezdődik és szentháromság vasárnapjával fejeződik be.
Jézus Krisztus azt mondta önmagáról, hogy: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki vala és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel 1, 8) Ő nemcsak született, élt harminchárom évet a földön s azután fölment a mennybe, hanem azt ígérte, hogy onnan az idők végén vissza is fog térni. Az advent éppen arra való, hogy Krisztusnak a világ végén való visszajövetelére is gondoljon a keresztyén ember és a maga életét a vég és az abban megjelent ítélet fényében megvizsgálja.
Az advent egyrészt a várakozás ideje. Azért van nagy várakozás a mi életünkben, mert az édenkertből való kiűzetés óta az emberi engedetlenség miatt az ember elszakadt attól, ami teljessé teszi az életét. Eltávolodott az ember attól, aki betöltötte az ő életét. Hiányzik tehát valami az emberek életéből. Ez a hiányérzet jelentkezik a mi életünkben is, akarva-akaratlanul észrevesszük, hogy valaki hiányzik az életünkből, hétköznapjainkból, terveinkből. Ez a valaki az Úr Jézus Krisztus, akinek várása tölti be advent idején a mi életünket.
Az advent másrészt a vígasztalásnak és a reménységnek az ünnepe. Csak ez a kettő együtt jelent örömet. Reménység nélkül a vígasz csak a változhatatlanba való belenyugvást nyújtja. Gondoljunk csak bele, hogy milyen erőtlenül és gyámoltalanul állunk szemben a szenvedéssel, a magunkéval és a másokéval egyaránt. Nem tudunk vígasztalásra találni, és nem tudjuk egymást megvígasztalni a nyomorúság idején, a betegségben, a gyászban. Amikor Isten vígasztal, akkor Ő reményt is ad. Nemcsak arról biztosít, hogy vége lesz a nyomorúságnak, betegségnek, bajnak, hogy minden szenvedésnek vége lesz egyszer, hanem azt az örömhírt közli velünk, hogy Ő maga hozza a vígasztalást. Isten maga jön az ő népéhez, akinek ígérete mindig megáll.
A Szentírás bizonyossága alapján tudjuk, hogy Isten eljött népe szabadítására és a fogságból visszatérhetett a nép az atyák lakóhelyére. Ő eljött az első karácsony éjszakáján, hogy fény ragyogjon fel mindazoknak, akik a halál árnyékának völgyében lakoztak. Eljött a pásztor, hogy megkeresse az elveszett juhokat, utána menjen az eltévedt századiknak, megkeresse a valahová elgurult tizedik pénzt. A pásztorok és a bölcsek egykor örvendeztek, a halászok, vámszedők, bűnös asszonyok, a lelki szegények és mindenki, aki csak megértette: az én, a te és mindannyiunk életének meggyógyítására és megszabadítására jött az Isten.
Ma rengeteg elvárása van a világnak a keresztyénséggel szemben. A mai keresztyén egyháznak nem elég csak sopánkodnia a világ rosszasága, az emberek gonoszsága miatt, hanem mindent meg kell tennie azért, hogy a világ és az ember más legyen. Be kell hozni Krisztust az ember életébe, át kell ültetni az Ő lelkét és tanításait a mai világba, ható tényezővé kell tennie az evangélium erőit a mai történelmi helyzetben. Engedni kell, hogy Ő beléphessen közénk, és mássá tehesse életünket.
Ennek egyetlen lehetséges és sikeres útja van: megnyitni a szíveket előtte! Megvan tehát a lehetősége annak, hogy az emberi élet Krisztus szerint átalakuljon, mert megvan a módja annak, hogy Jézus Krisztus a mi életünkbe bevonuljon. Jó lenne, ha az emberi életek bezárt ajtajai tömegesen megnyilnának előtte ez esztendő adventjében is, hiszen a zsoltáros is erre figyelmeztet bennünket: „Ti kapuk emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók: hadd menjen be a dicsőség királya.” (Zsolt 24, 7)
(A szerző Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)
