A sorkatonai szolgálatot 2011. január elsején törölték el Szerbiában, az akkori jogszabály értelmében létrehozták a teljesen hivatásos hadsereget, és a fegyveres szolgálatot lehetővé tették a nők számára is. Boris Tadić akkori elnök kijelentette, a NATO előírásaival összhangban zajlott a haderő reformja. A „hazafias” pártok tiltakoztak a döntés ellen, a lakosság nagy része azonban hallgatott az üggyel kapcsolatban.
Az utóbbi időben azonban egyre több hírt lehet hallani azzal kapcsolatban, hogy újra be kellene vezetni a sorkatonai szolgálatot. Erről a Riblja Čorba együttes egyik zeneszáma jutott az eszembe, amelynek egyik versszakrészlete így szól: „Rado ide Srbin u vojnike, dva ga vuku, a trojica tuku…”, ami lefordítva úgy szól, hogy „Örömmel megy a szerb katonának, ketten vonszolják, hárman meg verik…”.
Azt érdemes tudni, hogy a szerb társadalomban a katonákat köztisztelet övezte, és ez a mai napig sem változott. A sorkatonai szolgálat 2011-ig Szerbiában kb. kétszáz évig működött, rengeteg ünnepség kötődött ehhez a témakörhöz. A katonák bevonulása előtti ünnepség gyakran sokkal jelentősebb volt, mint a születésnapok, vagy a karácsony. Ezeken a bulikon rendszerint mindenki jól érezte magát, kivéve éppenséggel a bevonuló fiatalembereket, akik kissé feszélyezetten viselkedtek, mert bizony egy évre otthagyták a családi fészket, a '80-as évek végén, és a '90-es évek elején ez hatványozottan mutatkozott, hiszen a háború szele már érezhető volt.
Visszaemlékezem, amikor 1990-ben a sikeres egyetemi felvételi után szeptemberben én is hasonló csizmában jártam, a berukkolás után bizony nagyon tört az a katonacsizma, ki tudja, hányan viselték előttem.
Abban az évben újév táján először a szlovének szöktek meg a hadseregből, aztán a horvátok, majd őket a macedónok követték. Alaposan kiürült a pulai kaszárnya, a horvát erők egy idő után körbezártak bennünket, napközben a tisztek nem mertek „mozogni”, mert a reptér tornyát már a horvát mesterlövészek uralták. A melléképületben viszont a konfliktus kezdetén megérkeztek a „profik”, akik egyes belterjes információk szerint már megjártak egy pár frontot. Egészen más volt az öltözetük, felszerelésük, 30–40 éves, harcedzett katonáknak látszottak. Egy hátborzongató estén, amikor a horvát erők támadást indítottak a kaszárnya ellen, riadót fújtak. A „sorkatonák”, közöttük természetesen én is, a riadtságtól (közben alaposan folyt a lövöldözés) nem tudtuk bekötni övünket sem, mindenki reszketett. Sajnos (vagy szerencsére), éppenséggel én voltam a požarni (a katonai objektum ügyeletese), ezért nem kellett azonnal a frontvonalra menni, és a telefonon érkezett parancsot nekem kellett továbbítani a lövészárokban lapuló tiszt felé. A százados felé tartó úton váratlan akadályokba ütköztem, ugyanis a „profik” elemükben érezték magukat, és minden fontosabb ponton jelen voltak, így engem is megállítottak a futári szolgálatom teljesítése közben. Aki volt katona, az tudja, hogy mit jelent a „Stoj! Ko ide?” felszólítás. Miután elmondtam nevem, a „profi” azt válaszolta, hogy nem ismer (különben senkit sem ismertek a reguláris katonaságból), és csőre töltötte puskáját. Ekkor nyeltem le életem legnagyobb nokedlijét, közben a gépfegyverek ropogtak, tudtam, nem sokon múlik az életem. Aztán végül is kijutottam a lövészárokba, értesítettem a tisztet a parancsról, amire a tiszt hihetetlen kúszásba kezdett, a méretes pocakja miatt oldalán fetrengve csúszott az objektumig, hogy telefonáljon.
Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a sorkatonaság, legalábbis az én időmben, teljesen felkészületlen volt egy komoly fegyveres konfliktusra, hát még a háborúra. Megtanultuk összeszerelni a kalasnyikovot, megtapasztaltuk, milyen szélben levelet söpörni, kulacsból tisztálkodni, de ez nem igazán az… Ami a felszerelésünket illeti, hát az is röhejes volt. Amint fent írtam, a katonacsizmát jól kitaposták előttem, a kalasnyikovot ki tudja hányan használták, de a céllövészetnél jól félrevitt. És a tisztek is csak a partizánfilmekből ismerték a háborút, aztán amikor valóban komolyra fordultak a dolgok, rezgett a gatya szára.
Lényeg a lényeg: az amatőr katonáskodásból nem sok haszna van az államnak, esetleg azok a sihederek örülhetnek neki, akik szeretnek katonásdit játszani, na meg az a család, ahol ezt a férfikultusz elmaradhatatlan részének tekintik.
Csak hát a katonaság éppen ennek az ellenkezője, nem játék. Komoly küldetés, ami komoly kiképzést, életformát követel. Nem elég a terepszínű nadrág, a kés meg a fegyver, mert ezeket a kellő pillanatban használni is tudni kell, nem a bulikról szól, hanem az önfegyelemről és a küldetésről.
Sajnos, a szerb társadalom egy része sohasem nyugodott bele, hogy megszűnt a sorkatonai szolgálat, az elmúlt napokban pedig a legmagasabb állami vezetők is úgy nyilatkoztak, hogy támogatnák a kötelező katonai szolgálat újbóli bevezetését.
Nebojša Stefanović védelmi miniszter például azt nyilatkozta, hogy a témáról párbeszédet kell kialakítani, de ő személy szerint támogatja a sorkatonaság újbóli bevezetését.
„Azt érnénk el vele, hogy a katonaság hatékonyabb és erősebb lenne. Továbbra is létezne a professzionális része a katonaságnak, szükségszerűnek látom e katonák számának a növelését is. Emellett létezne a sorkatonai szolgálat, melynek köszönhetően a fiatalok részt vennének a képzésben, bizonyítanák, hogy képesek a hazát szolgálni, a katonaság pedig növelné a tartalékosok számát” – állapította meg Stefanović.
Az újvidéki 021.rs hírportál napokban elvégezett közvélemény-kutatása arról tanúskodik, hogy többségben vannak azok, akik nem szeretnék, ha újra bevezetnék a kötelező katonai szolgálatot. A megkérdezettek 62 százaléka az „Eszem ágában sincs” választ választották, míg 28 százalékuk támogatta a sorkatonaság bevezetését. A belgrádi Biztonsági Politikai Központ közvélemény-kutatása szerint viszont a szerbiai polgárok 70 százaléka támogatja a sorkatonai szolgálat visszaállítását.
Nem mellékes az sem, hogy a kötelező katonai szolgálat bevezetése nem kis kiadásokkal járna, a felmérések szerint évente kb. 50 millió euróba fájna, ami mondjuk egyáltalán nem mellékes ebben a kérdéskörben. Abban az esetben, ha az ország vezetése komolyabban elkezd foglalkozni ezzel a témával, akkor bújik majd ki a szög a zsákból, mert azért elmúlt egy kis idő a sorkatonaság eltörlése óta, a mai fiatalok csak mesékből, történetekből ismerik, milyen is a katonaélet. Kérdés, mi lesz a reakció abban az esetben, ha valóban ki kell majd hagyni a bulikat, és a délig tartó lustálkodás helyett reggel hatkor kell kipattanni az ágyból. Egyelőre azonban az egész marad a napi politika szintjén, mint annyi minden más is.
