Szegénynek lenni bűn vagy állapot? A költőinek tűnő kérdés egyáltalán nem az Srdan Golubović Otac (Apa) című filmjében. Miután felesége szemtanúk előtt önégetési kísérletet követ el, és a pszichiátriai osztályra kerül, a helyi szociális központ nevelőszülőknél helyezi el Nikola kiskorú fiát és lányát. Az apa szeretné visszakapni gyermekeit, az illetékes intézmény azonban, azzal az indoklással, hogy megfelelő anyagi körülmények hiányában képtelen elfogadható módon a gondjukat viselni, ezt nem teszi lehetővé. Nikola ellen szól, hogy amióta felmondást kapott a gyárban, amely továbbra is két évnyi fizetésével tartozik, alkalmi napszámos munkából igyekszik eltartani családját, és az is, hogy a központ illetékes bizottsága nem találja Nikola otthonát megfelelőnek a gyermekek számára. A férfi két hónapnyi kikapcsolást követően ugyan biztosított áramot, ám a fürdőszobában továbbra sincs bojler, a gyerekeknek kevés a ruhaneműje és játéka, és nincs otthon számítógép, ami az egyik szociális munkás megjegyzése szerint elengedhetetlen követelmény a 21. században. Mindennek ellenére Nikola csökönyösen követeli vissza a gyermekeit, mire az ügyet vezető férfi figyelmezteti, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot, mert azzal csak ront a helyzetén, és az esélyein, hogy visszakapja gyermekeit. Miután kettesben maradnak, a szociális központ biztonsági dolgozója felvilágosítja Nikolát, hogy nyújthat be panaszt a határozat ellen, de arról is az illető férfi fog dönteni, keresetet indíthat a bíróságon, de az illetőnek ott is vannak emberei. Azt is bizalmasan elmondja, hogy a férfi szülőfalujában a rokonainál legalább harminc gyermeket helyezett el, az egész falu neki dolgozik. Az állam gyermekenként negyvenezer dinárt fizet, ő állítólag annak a harminc százalékát megkapja, tessék számolni, ezt mindenki tudja, csak senki sem beszél róla. Nikola ekkor úgy dönt, hogy máshogy próbálja kiharcolni igazát. Volt munkatárásával kérvényt írat, és gyalogosan elindul a 300 kilométernyi távolságra lévő fővárosba, hogy személyesen az illetékes miniszternél szólaljon fel saját ügyében.
A játékidő jelentős hányadában a film szabályos road movie-ként működik, a cselekmény legnagyobb részét a Goran Bogdan által a legapróbb részletekig remekül megformázott Nikola útja teszi ki Priboj közeli falujából Belgrádba. A főhős mozzanatokra meseszerű elemekkel dúsított útja során feltárul előttünk a mai Szerbia jelene: lepukkant gyárcsarnokok, üresen tátongó közösségi házak, elhagyott benzinkutak, halálra gázolt kutya az út mentén, migránsokat szállító embercsempész, aki arra ösztönzi Nikolát, hogy vegye saját kezébe sorsának irányítását, családja részéről elhagyott beteg a kórházban, sátoros lakodalom a város szélén, gyönyörű erdők és legelők, egy segítőkész benzinkutas, hősünk útjából kitérő farkasok és szükségből vele szemben farkasokként viselkedő emberek. Az igaz történet alapján készült – Đorđe Joksimović esete által ihletett – mű tartalmában is tükröt tart a szerb társadalom elé, amelyben kisemmizett és megalázott munkások tengődnek, ahol az számít élelmesnek, aki úgy, ott és annyit mutyizik, amennyit csak tud, ahol a becsületesség inkább a balgaság, mintsem az erény jele, ahol a kisemberek többsége mindig azt nézi, hol tudna némi haszonra szert tenni, ahol az egyénnel senki sem törődik, jogainak érvényesítése a bürokrácia útvesztőjében sokszor lehetetlen küldetésnek számít, főképp egy korrumpált rendszerben, amelynek legfőbb képviselői a dölyfös helyi kiskirályok, akikkel senki nem bír.
A szociálisan érzékeny, történeteit szinte dokumentumszerű hitelességgel feldolgozó rendező – Telitalálat (Apsolutnih sto), A csapda (Klopka) és Templom a dombon (Krugovi) című – előző műveihez hasonlóan ezúttal is kényes témát választott, amelyből kiindulva, hol kimondva, hol kimondatlanul számos egyéb kérdést is érint (mint például a rosszul végrehajtott privatizáció, a gyenge lábakon álló szociális ellátás, a felborult értékrendszer, a migránsválság kezelése, a média szerepe stb. kérdését), nem enyhe bírálatot fogalmazva meg a szerb társadalommal szemben. Ezzel a kifejezetten helyi szállal egyetemben, a film egy univerzális olvasattal is rendelkezik, amely szerint a történet a saját társadalmától kivetett, jogaitól megfosztott kisemberről szól, aki összeszedi erejét és bátorságát, hogy kiálljon saját igazáért, és aki kiállásával, ha jogait nem is tudja kellő mértékben érvényesíteni, legalább visszaszerzi önbecsülését. Nikola, aki visszatér, nem ugyanaz az ember többé, mint aki elment, sem a saját, sem a többiek szemében. Másképp tekint rá a szociális munkás, másképp a szomszédok, akiket sorra látogat hazahordani tőlük a távollétében eltulajdonított tárgyakat, sőt még a helyi döntnök is, aki megjegyzi ugyan, hogy nem kellett volna ezt a cirkuszt csinálnia, mert a minisztérium úgysem szólhat bele az illetékes helyi intézmény munkájába, mégis engedményt tesz irányában. A happy end ugyan elmarad, de legalább felcsillan a remény. Még csak arra a költőinek tűnő kérdésre kellene választ adni, hogy szegénynek lenni bűn vagy állapot.
